Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Bán Péter: Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése

gére, valamint több válaszra váró kérdésre hívta fel a figyelmet. Hiszen: miért vonta vissza II. József Erdélyben is rendeletéit, ahol pedig nem formálódott ki a magyarországi nemességnél tapasztalt erőteljes rendi ellenállás?; hogyan reagált — esetleg átalakult — a korábbi „transzilván” nemesi ideológia a felvilágosult hatásokra?; a forrásokra nézve pedig: elég mélyrehatóan elemeztük-e a „hosszú század” erdélyi emlékiratirodalmát?

Másként vetődtek fel a kérdések Takács Péter kandidátus referátumában, aki a 19. század erdélyi társadalomtörténetét tárgyaló fejezetek tartalmához fűzött hozzá megjegyzéseket. Ezen belül nem Miskolczy Ambrus 1848 előtti időkről szóló részéhez, inkább Szász Zoltánnak neoabszolutizmus és dualizmus kori elemzéseihez. Ezeket nem tartotta elég mélyrehatónak, pontosabban: hiányolta a kis tájak, mikrostruktúrák árnyaltabb bemutatását. Elismerte, hogy a tisztánlátás fő akadálya, hogy a 20. század első éveiig tartó alapos forrásfeltáró, forráspublikációs munkálatok nem értek el eddig a korszakig, folytatásukat pedig a romániai levéltárakra azóta „felszerelt lakatok” gátolják. Ezek felnyitása nélkül aligha léphetünk túl eddigi ismereteink különféle hangsúlyú retorikus értékelésein.

A 19., sőt részben a 20. századi erdélyi politika kulcskérdése Erdély uniójának, ill. autonómiájának mindenkori megítélése. Szabad György akadémikus nyújtott ehhez olyan adalékokat, amelyek Szász Zoltán alapvetően helyes konklúzióját (polgári reform=unió, feudális konzervativizmus=rendi autonómia) nem kérdőjelezték meg, de más — meg nem valósult — alternatívát jeleznek. Miután felidézte Magyar- ország és Erdély uniójának Kazinczy-ig Kölcsey-ig visszakövethető kezdeményeit, kiemelte, hogy az 1848. évi 3. törvénycikk, majd a szabadságharc bukása után a Klapka-, illetve Kossuth-emigráció némely, forrásokkal igazolható elképzelése kilátásba helyezte Erdély autonómiáját, legalábbis egy teljesen önálló Magyarország keretein belül. Ez utóbbi sem 1848-ban, sem 1867-ben nem valósulván meg, a magyar polgári politikusokban olyan érzés szilárdult meg, hogy a Habsburg nagypolitika a magyarságot minden égtáj felől „diótörőbe” akarja fogni, kelet felől a románság, illetőleg a külön kormányzott Erdély nyomásával. Ez a Kollowrat-tól Schmerlingig ívelő koncepció egyik tényezője volt a magyar polgári reálpolitikusok autonómia-fóbiájának.

Erdély és az 1918—19-es forradalmak bonyodalmairól az Erdély történetében szintén Szász Zoltán írt. Fehér András kandidátus „tárgyilagos, realisztikus, hangvételében is higgadt, marxista szemléletű” munkaként értékelte. Fölvetette azonban, hogy a Károlyi-kormány „demokratikus integritást” meghirdető politikája esetleg nem jelentett tényleges hitet a történelmi Magyarország határainak megitarthatóságá- ban. Ellenkezőjét proklamálni viszont nem volt tanácsos; az integritás-eszme a társadalmilag széttartó erők belpolitikai összefogását célozta, demokratikus jellege (és a pacifizmus) pedig az Antant felé fordulást akarta jelezni. Egyébként Károlyi valóban előrendelő példaképnek tekintette a nyugati demokráciákat. Habár e politika nem győzhetett, „túl későn jött”, a történeti tudatban méltányos súllyal kell helyére tenni.

A konferencia negyedik szakaszát Erdély 1919—1945 közötti és szocialista kori történetére „kitekintő” fejezet képezte, melyen Balogh Sándor, a történettudomány doktora elnökölt. A két 20. századi korszak — Köpeczi Béla akadémikus összefoglalásában — szerény teret tölt ki a háromkötetes monográfiában: a közel kétezer oldalról mindössze 77-et. Ez annyiból érthető, hogy a térség Románia birtoka lett, de abból a szempontból már kevésbé, hogy a trianoni békeszerződéssel elcsatolt területen több mint 2 millió magyar ajkú ember él, és aggódik sorsáért.

L. Nagy Zsuzsa, a történettudomány doktora a két világháború közötti polgári progressziós törekvések közül — saját szavai szerint — egy „marginális problémáról”, a szabadkőművességről beszélt, ami azonban sajátos kapcsolattartási adottság volt Magyarország és Erdély számára. A felvilágosodás hatására egymás után megalakuló páholyokban az uniós törekvés már 1848 előtt erőteljes volt. Az 1918. évi érezhető élénkülést követően a Horthy-Magyarországon tilalmi korlátok szorították vissza a szabadkőművességet, Erdélyben pedig az új kormányzat mindenütt a ro321