Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szabó Miklós: Közép-Európa: történelem és program (tanulmány)
akitől a hazánkban nagy jövőt megért mondás származik, hogy „legfőbb érték az • ember!”. Ezt ő úgy értette, hogy egy hadjárat nem akkor eredményes, ha sok aranyat zsákmányol, mert az hamar elfogy, hanem ha szakképzett munkaerőt szerez az országnak, amely azután adójával a kincstár aranyainak végtelen és kiapadhatatlan forrása. Harmadik típusa rendiségnek és abszolutizmusnak az, amely tárgyunkhoz tartozik és a közép-európai sajátos fejlődés fontos tényezője. Az az abszolutizmus, amely az arisztokráciával szemben nem a gyenge polgárságra, hanem iá kisnemesi rendre támaszkodik. Ahol ilyen alapú abszolutizmus létrejött, megszületett a porosz típusú abszolutizmus, amely típushoz, mint — más összefüggésben Berend is kifejti — a 17. században Gusztáv Adolf és XII. Károly Svédországa is tartozott. Ahol a rendiség túlereje meggátolta abszolutizmus kifejtését, kialakul a rendi köztársaság sajátos közép-európai jelensége, amely nem csupán Lengyelországban volt, hanem a Fehérhegy előtti Csehországban is, valamint nyomai voltak tendenciaként a 17. századi Magyarországon is. Külön típus az I. Lipót által teremtett Habsburg abszolutizmus, amely nem sajátos alapokkal rendelkezett, hanem hatalmi vákuumhelyzet hívta életre. Nem támaszkodott sem polgárságra, sem kisnemesi rendre, hanem a rendi erőknek az a teljes szétvertsége hívta életre, amely Csehországban volt Fehérhegy után és Magyarországon a töröktől való visszafoglalást követően. Utolsó típus az orosz cári rendszer, amelyet nem vennék azonosnak az abszolutizmussal és neodes- potizmusnak neveznék. Uralmi alapja egy, a középkori határőrvidék szisztémából kifejlesztett katonáskodó paraszt elem volt: a kozákok. A többitől megkülönböztette az ekkori orosz fejlődést a rendiség hiánya. Ezzel a típussal sajátosan összehasonlítható az erdélyi fejedelemség, ahol a fejedelem uralma hasonló módon támaszkodott a hajdúkra, mint a neodespotizmus a kozákokra, viszont különbséget jelentett, hogy volt rendiség. Ez a fejlődés a közép-európai polgárosodás problémáira ad történeti magyarázatot. Elsősorban a huszadik századi közép-európai politikai jobb- oldaliság kialakulására, a zsákutcás fejlődésekre és az alkatok eltorzulására, arra hogy hol vesztettünk utat. Hia akkor, a reakciós poroszság és imás országokbeli megfelelői előtörténete, a nem a Közép-Európa-programé, nem a Közép-Európa mint „harmadik erő” vagy újabban inkább Európa, mint „Harmadik Ű:t” aktuális gondolatáé. Ennek az aktuális Közép-Európa-programnak említeném meg két jelenségkörét, mivel ezeket a gyűjtemény (második kötete nem tartalmazza. Az egyik jelenségkör a Monarchia 1956 után bekövetkezett rehabilitáló újraértékelése a magyar történet- tudományban és publicisztikában. Ez az átértékelés viszont legszorosabban az aktuális Közép-Európa-látás közvetlen eszmetörténeti előzménye. Az 1956 utáni konszolidáció éveiben sor került a kiegyezés „rehabilitására”, itt elsősorban Hanák Péter munkásságára kell gondolnunk, az új szellemű gazdaságtörténetírás (Berend T. Iván és Rániki György mindenekelőtt) újraértékelték és felértékelték a imo- narchiakori magyar iparfejlődést. Munkásságuk nyomán szűnt meg Tisza Kálmán kora „hanyatló kor” lenni, ahogy Szekfű minősítette s ahogy ezt Bibó is vallotta. A Monarchia problémája adott gondolati modellt a szomszédnépekkel való együttélés újragondolására. A Monarchia mint egykor sok népet magába foglaló állam rehabilitálódott s — katasztrófába torkollott megszűnése ellenére is — az ilyen együttélés egy lehetséges mintájává minősült. Társult ehhez iá szélesebb gazdasági működési tér gondolata is, célzásokban mint a sztálinista autarchia alternatívája. Aki akarta, úgy is felfoghatta, hogy a célzás a nyugat-európai gazdasági integrációra, a Közös Piacra vonatkozik^ kinek pedig éppen ez nem tetszett, annak azt lehetett mondani, hogy itt éppen a KGST előtörténetét írják. Gondolatot mozgatott az az egykori jelenség, hogy a Monarchia mint sok népet tömörítő ország ezt a tényt soha nem volt képes elméletbe foglalni, a nemzeti állammal nem tudott eszmei alternatívát szembeállítani. Sem valamiféle korszerű föderalizmust — ilyen gondolatok csak a szociáldemokrácia körében születtek — sem a gazdasági fejlődésnek olyan asszimiláló kohóját, amely Amerika sok népét egybeolvasztotta. Valójában a Habsburg Birodalom abszolutista fénykorában nemzeti állam akart volna 315
