Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

Állt, ha állt a víz szélénél. Mégha ki is tárta felém a karját, összecsapta, mielőtt odaérhettem volna.

Vizes voltam, ő meg száraz.

Halk fütyülést hallottam, vagy talán nem is hallottam.

(Beléptem egy csarnokba, olyanba, amilyenbe kívánkoztam. Mintha beléptem volna egy csarnokba.)

Hallottam a tenger vízét. Meg láttam is. Akkor éppen sütött a nap, kijött, felhők mögül.

Tisztán láttam egy szálloda felé vezető út minden apró részletét.

Egy lányét is, akiről megfeledkezni nem feledkeztem meg, elfelejtettem nézni éppen.

Ugyanaz az egyhangú szél fújta őt is, ami engem

Rengeteg sirály, állandóan röpdöstek.

(A csarnokban járkáltam, de úgy, hogy nem itt vagy ott. Egyszerre voltam az egész csarnokban, kerestem valakit.)

Álltam a tengerparton fürdőnadrágban, föltartva a két karomat.

(Gondoltam közben ilyenekre is.)

Másra is még. Madárra. Ült. Csapkodott a szárnyával. Sötét tollú.

Szagoltam a tenger büdösét.

Anka félrecsapta a haját, hátrahajolt, csak azt nem tudom, miért, elég rövid haja volt, semmi baj nem lett volna vele, nem volt útban. De ez is a gyorsaságot fejezte ki.

(Mikor a gőzfürdőben — csarnok — apám is, én is ágyékkötőt viseltünk, néha előbukkant egy-egy fasz, ha nem is a miénk. Vízből emelkedett ki, nedvesen csillogva. Az ágyon fekvők is szétvetették a combjukat.)

Átsétáltunk ilyen csarnokokon ágyékkötőben.

(Jó időben minden ilyen tisztán látszott.)

Átesvén ilymódon a megismerkedés nehezén, elhatároztuk, hogy este elmegyünk táncolni Igaz, messze volt még az este.

A part fölső szélén padokat láttunk fák alatt. Délután ráültünk ezekre a padokra. Anka lóbálta a lábát, mivel az övé nem ért le. Paprikát evett. Harapta, és a magjai leszóródtak a hasára, a combjára és rám meg a padra.

Először nem ért össze a bőrünk, mikor leültem mellé. Nem öltöztünk föl, bár hűvösödött. Hideg volt a bőre érintése, de nem kellemetlenül. Erősödött a szél és a hullámzás. A hullámokat figyeltem, és söpörtem le magamról a paprikamagokat.

Kálmán egyszer csak mögénk osont, megrántotta a padot, mintha föl szeretné dönteni. Nem akarta földönteni, osaik valami rájött. Behajolt hátulról Grazsina elé, kilátva ia száját akkorára, amekkorára csak bírta, és hirtelen összecsapta a fogait. Végre belenyugodott, hogy Grazsina jut neki.

Közelebb húzódtam Anikához. Áttettem a karom a vállán. Nekinyomódtam az egész oldalammal a hideg bőrének. Spriccelt rám a mag.

— Hagyd már abba ezt a rohadt paprikaevést! — ordítottam magyarul.

— What?

Csodálkozott.

Kitéptem a kezéből a maradékot, elhajítottam a fenébe a hátunk mögé.

— Jezusz Máriá! — Ahogy kiejtette a szavakat, a szeme mozgott, forgott, de egyáltalán nem rémülten. Izgatottan, viszont a lábát nem lóbálta tovább, azonnal megállt vele.

Végre elkezdtünk öltözni, de nekem egyre rosszabb kedvem lett. Megun19