Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Görgey Gábor: Vadászszőnyeg (regényrészlet)

A mátyás­madár ki­jön a sod­rából Nagyapa külön üz­letet köt Furcsa el- fajzás Nóra osz­tályharca rebbenésre készen, hiszen ki tudja, hogyan fogadják közeledé­sét. Nagyapa azonban rá se hederített, sőt, félreértések elke­rülése végett még a szemét is félig lehunyta. Ez már sok volt a mátyásmadárnak, ennyire azért mégsem hétköznapi esemény az ő napokon át előkészített manővere. Kicsit megsértődött és néhány észheztérítő pittyegéssel jelezte, hogy itt van. Nagyapa rendíthetetlen maradt, tudta, hogy jövendő viszonyuk ezeken a pillanatokon múlik, nem hagyta magát kizökkenteni elbó- biskolásából. Ekkor a mátyásmadár kicsit előrelépett és bele­bámult nagyapa arcába: mi ez, hát valóban alszik? Mikor konstatálta az elképesztő tényt, teljesen kijött a sodrából és minden lélektani taktikázást feladva, közvetlen cselekvésre szánta el magát. Csőrével megkopogtatta nagyapa kopasz ko­bakját! Az öregúr erre meglepetésében nem tágra nyitotta, hanem most már teljesen lehunyta a szemét. A mátyásmadár látta, hogy nehéz személyiséggel van dolga és szisztematikusan körbekopogtatta nagyapa fejét. Aki persze roppantul élvezte a műveletet: a mátyásmadár jobban csinálta, mint az unokák. Majd egy idő után megszánta a szorgos állatot és lassan fel­nyitotta a szemét. A madár diadalordítást hallatott, mint aki azt kiáltja: „Na végre!” És ezzel a barátság meg volt kötve. Mi több, ezennel a játékszabályokat is lefektették: ha nagyapa azt akarta, hogy a fejét vakargassák, csak lehunyta a szemét, és a mátyásmadár, nem tűrve a bóbiskolást, hiszen akkor mi­nek építette föl ennyi munkával ezt a kapcsolatot — nyom­ban elkezdte ébresztgetni az öregurat, szorgosan kopogtatva koponyáján, ahová az alvás rontó szelleme befészkelte magát. De Matyi, az unokákhoz képest, újított is. Talált magának ezen a fejen faodúra emlékeztető pontot és ha unta a fárad­ságos kopogtatást, nagyapa fülében kotorászott. Olyan gyen­géd óvatossággal, mintha fiókáit ápolná. Az öregúr meg el­zsibbadt a gyönyörűségtől. Nagyapa tehát berendezkedett autarkiára és ez a válto­zás biztos keresettől fosztotta meg az unokákat. De annyira tetszett nekik a mátyásmadár, hogy megbocsátották betola­kodását az ő nyári idénymunkahelyükre. Nagyapában pedig volt annyi megértés, hogy kárpótlásul időnként markukba nyomott egy-egy tízkoronást. Tőle örökölte tehát a furcsa elfajzást, hogy amivel más normális embert ki lehet üldözni a világból, azt ők ketten él­vezték? Csak éppen a gének betyárkodása következtében a do­log nagyapa fejéről lecsúszott Ádám talpába. Ó, kifürkészhe­tetlen kromoszómák! Nóra tudta, hogy ez az ő Achilles-sarka mennyire kihasz­nálható és milyen hatalma van annak fölötte, aki ismeri a tit­kot. Amikor Ádám, a másnapi deportálásra egyedül csoma­goló anya kísértetképét látva maga előtt, szilárdan eltökélte, hogy most már aztán igazán hazamegy — Nóra, aki többször ta­pasztalta Ádám szüleinek finom előkelőséggel hordozott, még­is tüntető ellenszenvét, s ezért szinte osztályhaireosan lobogó 292

Next

/
Thumbnails
Contents