Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Pilinszky János. műhelyéből (Előmunkálatok a Sötét Mennyország című oratóriumhoz)
(Második, füzet) Az első színpadtervem: üres színpad. A zsinórpadlás terében szalonnázó, cigarettázó díszletmunkások. Üres a szán és elhagyatott, s ha van „senkiföldje”, úgy ez a hely a „senkihelye” lehetne. A szín mélyéről először egy szürke körgalléros kisfiú jön előre, középre, majd egy öregasszony és egy fiatal lány követi. Jobbról-balról fölálnak a körgalléros kisfiú két oldalán. Most mindhárman a középen állanak, mindhármuk kezében gyertya ég. A lány csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírt „fegyene- frizura”. Neve helyett csak nevének kezdőbetűivel jelöljük: R. M. Ez azt is jelenti, hogy túl van a személyes létezésen, anélkül, hogy elveszítette volna azt. Kifogásom: Miért épp a színpad ez a „senkiföldje”? Miért épp ezek a díszletmunkások jelképeznék a világot? Pirandellónál indokolt ez, hiszen őt elsősorban játék és valóság, képzelet és valóság kérdése izgatja. Az én drámám iskoladráma kíván lenni. Templomba, dobogóra vagy talán egy iskola falai közé kívánkozik .A színpadon egy konkrét hely is sokkalta jelképesebb, mint a mozivásznon. Egy iskola = az iskola. Mi szól e mellett a megoldás mellett, és mi szól ellene? Mellette szól a hely profán-szakrális volta. Viszont bizonyos fokú konkrétsága mégis megköti a narrátor szerepét. Neki is a miliőből kell kilépnie, s ez elnehezíti, zavarossá teszi alakját. Persze, ha elvetem ezt a megoldást, valamit elveszítek vele. Egyfajta varázsra gondolok; ahogy az ütött-kopott iskola (a sarokban vaskályha áll) a darab végére szakrális színtérré emelkedik, s az iskolás falitáblák (egy ló, egy térkép, egy botanikai falikép merev szirmú virága) mint ódon zászlók tündökölnek a homályos, megdicsőülit falakon. Mégis el kell vetnem, — azt hiszem ezt a megoldást, s vele együtt e ma még nagyon vonzónak tűnő átváltozást. De nincs megoldás lemondás nélkül. Milyen lenne hát akkor a legnyíltabbnak tűnő választás? Ügy érzem, nem szabad elfelejteni, hogy a darab az liskoladrámához áll legközelebb. Nem kívánja a valóságot követni. Esszenciálisán kívánja megismételni, megvalósítani azt, ami megtörtént. Ebben az esszenciális értelemben tehát ez a dráma is történik, mégpedig most és mindig. Végül a kórus (bevonása az egyszerinek egyetemességét, általánossá válását óhajtja bizonyítani és segíteni. Mi akkor hát a legegyenesebb út? Talán a legellenszenvesebbnek és a leg- mestenkéltebbnek tűnő. A „legiskolásahb”. Szín: koncertterem dobogója. (Kihúzva, de mégis nélkülözhetetlen.) A zenekar hangolása közben oldalról bejön a játékmester. Kiválaszt magának egy kottaállványt, s kiteregeti rá a szerepét. A zenekar hangolása tovább tart. A dobogó hátteréből ékkor körgallérba burkolt kisfiú jelenik meg, előrejön az emelvény széléig. Ott megáll. A kisfiú kezében fehér gyertya ég. Mindjárt ezután feketébe öltözött öregasszony szegődik oda a kisfiú 'baloldalára. Majd harmadiknak egy fiatal lány, R. M. Ö a gyerek jobbján foglal helyet. Csíkos rabruhát visel és rövidre nyírt fegyenofrizurát. Most mindhárman „a középen” állanak, mindhármuk kezében gyertya ég. A hangszerek zűrzavara mintha csendesedne. A játékmester -befejezi készülődését. R. M. Mi mindhárman színészek vagyunk. (Hangosabban.) Mi mindhárman színészek vagyunk. Ez az öregasszony, ez a kisfiú mellettem és én magam is. A 265
