Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Pilinszky János. műhelyéből (Előmunkálatok a Sötét Mennyország című oratóriumhoz)
felöltöztetve, ki mit mond. Hol megjelelő, hol kontrapunktikus értelme van a szövegének. Állóvíz, tehát vibrál. Jeliképe: az atommáglya, a kobaltágyú, így prózai, így költői. így mozdulatlan, így robban. így hangos. így hangtalan. A legkockázatosabb utat kell választanom. A kockázat egyenlő a lehetőséggel. Ezt én is, a mű is, a közönség is megérzi. A kockázat legyen a vezetőm a szabadságba! A reménytelenség a reményem! A kudarc a győzelmem! A minimumra szabott „remeklési tér” az üdvösségem. Üj törvényeket kell fölfedeznem. Kockázat! — egy későbbi esztétika számára. A szimpatikus idegrendszerem az egyetlen mérték. A szívem, a rekeszizmaim. Kockára teszem elmúlt húsz évemet. Csupa „csukló-sort” alkarok írni, akár egy anti-Brecht. * Vonatvázlat Boglár és Fehérvár között Öregasszony Éjszaka volt, amikor Varsót utoljára láttam. A városomat. R. M. Igen, éjszaka volt. Kisfiú (hevesen) Akkor -láttam először éjszakát! Első füzet: Sötét mennyország (KZ-oratórium) In médiás rés: Mit csinál Beckett? Pirandello? Brecht? Pirandello: valóság és rögeszme, valóság és képzelet között elmossa a határokat, a képzelet és a rögeszme javára. Nála mindig a rögeszme kerekedik felül, mert eltökéltebb. De .akkor mi is .a valóság? Brecht szerint sémák, szólamok, plakátok: ez a felszín. Bmögött hullámzik az örök biológiai (balett. Brecht álcázott nihilista. Pirandello zseniális ellendrukker. Beckett? Az életben két dolgot takargattunk: az emésztést, a bomlást és a szexualitást. A nagy korok erről a kettőről így nem tudnak. Az evésből étkezést csináltak és lakomát. Az emésztésből és bomlásból: életet és halált. Egyben látták nemcsak az életet, de a létezés egészében az élet részleteit is. A bomlás első tünete volt: csak az élet egészében látni a tagozódást. Ez az abroncs hamar elpattant. Jöttek a részek, mik az egész hite nélkül lassan megkezdték elkülönülő életüket, majd rémuralmukat. Először a szexualitás: az őszinteség, majd az emésztés, a bomlás jött, a maradék: a végső hit (?) és a végső valóság (?) és a végső .kiábrándulás (?) jegyében. A nihilizmus végterméke ez, mely nem tud elhallgatni, amikor már csak makogni képes. De legalább őszinte. Nem állít. Ezen a maradék roncson gubbaszt az egész ember, az egész eltévedt kozmosz. A világ mégis „valamivel” jobb képet mutat, már csak azzal is, hogy még a szeméthegyen is fönntartja a „feszültséget”, az egek és a szeméthegy között: a csillagok, mint „bárányürülók” (József Attila). Egyetlen képben a becketti „helyzetkép”. Valami mégis van. S ez a van megközelíthetetlen a tudósok, a szociológusok, a köznapi szem számára. Erről csak a szentek tudnak, s ihletükben a költők találkoznak vele. Beokeltt a feszültség szépségében. Max Frisch ebből a lappangó 261
