Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Dúl Antal: A hely géniusza - a géniusz helye (Hamvas Béla nemzet-karakterológiája) (tanulmány)

Eg és a „föld népe” között megújította, folyamatosságát biztosította. Mindegy, hogyan nevezzük: papkirálynak, prófétának, szakrális szubjektumnak, brahman kasztnak, messiásnak, boddhiszattvának. A szellem embere, a „brahman kaszt” — ahogy Hamvas Béla Az öt géniuszban nevezi — az egyetlen, aki a létezés eredeti rendjéről tud, és aki az alapállás helyreállítását a közösségben — (nem hatalmi szóval, hanem puszta jelenlétével) kezdeményezheti. Bár erről a krónikák a legtöbbször említést sem tesznek, minden nép sorsának irányítója a szellemi kaszt. Miért? Mert egyedül ő van birtokában a világteremtő hatalomnak: a szónak. Nélküle „ ... a közösség lefejezett társadalom, és világnézeti áramlatok, vagy kimagasló egyéniségek rövid időre a nép sorsának nehézségeit megoldhatják, tartós életrendet egy nemzeten belül... csak a brahman teremthet." Talán mondani sem kell, hogy Hamvas Béla szellemi embere — aki a „logosz birtokosa” — nem azonos az „írástudóval”, sem az „értelmiségivel”, sem az ún. művelt emberrel. Szellemi ember az, akinek a szellemhez köze van, aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, társadalmi helyzetétől függetlenül.

Az öt géniusz ennek a „brahman kasztnak” létlehetöségeit vizsgálja a minőségeknek abban a sajátos és konkrét közegében, amit számunkra a magyar szó jelent.

Magyarország szellemi földrajzát Hamvas Béla egy még 1940-ben megfogalmazott tanulmánya, Az öt géniusz földje alapján 1959-ben véglegesítette. Először a Svájcban működő Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem adta ki, (Bern, 1985).

*

Hamvas Béla életművét Kemény Katalin három nagy időrendi egységre tagolta. Az első, a görög eszményű, lírai hangvételű „hyperioni korszak”, amely nevét az 1936-ban írt Magyar Hyperiontól kapta. A második periódus kulcsszava: a hagyomány, fő műve a Scientia Sacra — Az őskori emberiség szellemi hagyománya (1943— 1944). A harmadik korszak, a végső összegzés címadó írásműve a Patmosz — háromkötetes esszégyűjtemény, amely 1959 és 1966 között keletkezett.

A felosztás az életperiódusok és a művek időrendi összhangjának pontosan megfelel. Indokolt azonban egy hosszirányú metszésvonalról is szólni, amely mindhárom korszakon, kiváltképp a két utolsón átível, és nem időrendben, hanem a műveknek a szent könyvekhez való viszonya szerint csoportosít. Tudjuk, Hamvas Béla már a harmincas évek közepétől (a Scientia Sacra megírásától kezdve azonban kizárólagosan) a szent könyvek alapján dolgozott. Gondolkodásának állandó viszonyítási alapja és mértéke az őskori hagyomány — az archaikus népek szent könyvei. Ezek szerint a hosszmetszet egyik csoportját azok az írásművek alkotják, amelyek magukról a szent könyvekről szólnak. Ez a feltáró, kommentáló, egzegetizáló írások köre. Ez Hamvas Béla útja a kinyilatkoztatás felé. A Scientia Sacra tizenegy könyve mellett főként Az ősök nagy csarnokónak (1943—1960) fordítás- és kommentárgyűjteménye és a Patmosz esszéinek egy része sorolható ide. A másik csoport: út a kinyilatkoztatásból (a szent könyvek tanításából) az élet felé. Az első csoport: a hagyomány birtokbavétele, a második annak életrendi alkalmazása. A „birtokbavétel” iratai fegyelmeztettebbek, elmélyültebbek, koncentráltabbak. Az „életrendi alkalmazás” művei epikusabbak, élményszerűbbek, poétikusabbak. Több bennük a humor, a szabad csapongás. Ilyen a Babérligetkönyv, az Unicoris, a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv, Az öt géniusz — és ilyen: A bor filozófiája.

228