Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)

lották, csak másodsorban, úgy mellékesen emlékeztek meg. Kluknó felől egy cseh páincélvonat ereszkedett felénk: tüzéreink közvetlen lövéssel verték visz- sza a megsebzett kolosszust. Szakadt az eső, a felázott talajon csúszkáltak lö- vegeim. Másnap megjött a fegyverszüneti tárgyalások híre. Kiürítettük a Felvidéket. Véleményem szerint ezzel kerülték el a vörös ezredek teljes szétzüllését. Ha még néhány napig kitartunk a harcban, miénk Igló s a csehek Bra- nyiszkónál leteszik a fegyvert. Így elveszítettük egész Felvidéket. A fegyverszünet kihirdetése napján a székely dandárt Eperjes környé­kére vonták össze, megvárandó, míg a csehek ráncba szedik magukat, s „győztesként” bevonulnak. Amint június 28-án megérkeztünk, a direktórium nyomban kereket oldott. Másnap a mi visszavonulásunk ellenőrzésére egy amerikaiakból álló an­tant-bizottság érkezett Eperjesre. A Verbőczy-zászlóalj s az én ütegeim éppen akkor vonultak végig a városka főutcáján, s a huszárszázad is hozzánk csat­lakozott. Az előírásszerűén felmálházott géppuskás osztagok, az egységeik élén lovagló tisztek, az éneklő gyalogság valósággal elkápráztatta a bizottságot. Csodálkozva kérdezték, ilyen intakt sereg a háború ötödik évében hogyan ma­radhatott meg. S aztán: miért kell visszavonulnia ennek a csapatnak egy két­ségtelenül inferiorisabb ellenféltől. Harmadnap már döcögött velünk a vonat Legenye—Alsómihályi felé. Délután érkeztünk Szerencsre, ott kiyagonoztunk s szakadó esőben Mezőzomborra vonultunk. Másnap kiderült, hogy a főpa­rancsnokság irányítása téves volt, ismét vissza Szerencsre. Most már bizonyos, nogy július közepén tiszai offenzíva lesz. Július elején a székelyeket a Tiszá­hoz vezényelték. Egyik szárnyunk Lucnál támaszkodott meg. Húszadikán kez­dődött az átkelés. Július 21-én már Nagyfalu a kezünkben volt, a Kanizsay- tanya mellett a román-szász tüzérségen is rajtaütöttünk. Másnap az átkelés Tokajnál is megtörtént, úgyszólván a román csapatok szemeláttára. A tiszadobi szakaszon is sikerült az átkelés. Huszonkettedikén magyar nyelvű röpiratokat szórt le a francia—román felderítő repülő: „Barátaitok vagyunk székelyek! A legkészségesebben hajlandók vagyunk visszavonulni a megállapított demar­kációs vonalig, ha a harcot velünk szemben beszüntetitek. Várjuk válaszotokat július 23-án este 7 óráig, külöben az ellenségeskedéseket tovább folytatjuk.” Nyilván azt remélték a röplap írói, hogy a székelyek gondolkodóba esnek, s védtelenné teszik magukat. Ám nem ez történt, mert mi átláttunk a szitán s már 23-án hajnalban készek voltunk a román támadás fogadására. S csak­ugyan, mar éjjeli 2 órakor, kijelölt időbeli ígéretöket már eleve megszegve sű­rű sorokban megindultak a székely állások felé. Mikor rohamtávolságra ér­tek, s a vezérgéppuska megadta a jelt, 26 géppuskánk kezdte szórni a tüzet. A román támadás percek alatt összeomlott. Aki menekülni próbált azt is leterí­tette a szakadatlan sortűz. A gyér foglyok (kúszva kértek kegyelmet) vallo­mása szerint alezredesük korbáccsal hajtotta őket rohamra (Stoica alezredes), s gyáva erdélyi bandának becsmérelte őket. A visszavetett román csapatok azonban vonatokon érkező segítséget vártak és kaptak. A csata 24-én folyta­tódott igazán, s a négy-ötszörös túlerővel 25-én este indított ellentámadásuk­kal kulminált. Súlyos veszteségeink voltak, tüzérséggel nem tudtam kellő mó­don támogatni a harcoló századokat, mert parancs jött, hogy egy-egy löveg naponta ötven lövésnél többet nem adhat le. Ez a parancs engem nem ejtett volna kétségbe, de sajnos, lőszeres kocsijainkon összesen nem volt annyi grá­nát, amennyit a parancs napi lőkiszabatként engedélyezett ágyúnként. Híre 217

Next

/
Thumbnails
Contents