Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Ágoston Vilmos: Barokkra ítélve (tanulmány)
vált a kötött versformával dacoló, azt szétfeszítő „szabadvers”, amelyet az egykori avantgarde költők kísérleteztek ki és honosítottak meg irodalmunkban. Manapság már a dilettánsok is így írnak. Arra, hogy nem a rímes vagy rímtelen, kötött vagy szabad versformától függ a költemény értéke, jó példa Szilágyi Domonkos, Páskándi Géza, Szőcs Géza, vagy Sütő István költészete, hiszen egyaránt alkottak olyan verseket, amelyekben fellelték a kötött formák szabadságát, és olyanokat, amelyekben a szabadvers kötöttségeit érezzük. Íme még egy Sütő István „szabadvers”-részlet: ahányszor szükséges mindég alávetem miagam a motozásnak ó a világ a bőröm alá nyúl a számok alá nyúl aztán otthagy pokróccal párnával és fejadaggal napok hetek kezed örök őrök ne félj fogom a kezed mii ven védtelenek vagyunk saját törvényeinkből kiűzve és milyen esendők fogom a kezed kék száraz (...) halort'tait mindenki elviszi a legelső szóig vagy kéretlen rím mögé rejti (százharminckettő: mikor) Nem szabad képzettársítások üde, szellemet gyönyörködtető játékaként keletkezett ez a vers, hanem a sérelem élményei villognak ezekben a hol hosszú, hol rövid — vizuálisan is szorongató élményt sugalló — sorokban. A kimondás és a kényszerű elhallgatás jelzései állnak össze más verseiben tömör, zömök, szögletes, áthatolha- hatatlanságot keltő alakzatokká, amilyeneket a Szabad tél című ciklusában olvashatunk, és tudjuk, hogy ezek a „zsúfoltak házában” vésődtek be a költő ráncai mögé. A halmozás, díszítés, nyomdai jelek ismétlése, szóösszeírás, vagy szokatlan széttöredezettség, mind ösztönösen alakítják a versek vizualitását, de tudatos törekvése is ennek a költészetnek, hogy meghittebbé, biztonságosabbá tegye ezt a rejtőzködésre kényszerülő emberi életérzést: művészivé oldja a kiszolgáltatott félelem barokkos küzdelmét. A költő halála után megjelent, én, Dániel című verskötete Sütő István legmélyebb létélményének az összegzése. Akkor szakadt meg ez az életmű — akárcsak a Szilágyi Domokosé —, amikor határozott gondolatvilága éppen egységes és sajátosan egyedi formát teremtett. Szerencsénkre fennmaradt ennek az utolsó kötetnek a kéziratos példánya is, így összehasonlíthatjuk a szándék és a megvalósulás közötti különbséget. Az első, ami szembetűnik, hogy — valószínűleg papírtakarékosság miatt! — a rövidebb és a hosszabb verseket egymás után, folyamatosan közölték, így nem érvényesül a versek grafikai hatása. A kötet első felének a verseit megszámozta a költő — amint ezt már említettem, célja az volt, hogy az előző kötet verseinek a folytatásaként, de külön, önálló alkotásokként kerüljenek a harmadik kötetbe — és a számok mellé címet is írt. Ebből kiderül, hogy a második vers címe a kéziratban: százhuszonkettő: ajándék, a nyomtatott kötetben meg ezt a címet olvashatjuk: százhuszonkettő: barokk. Ezek szerint az »ajándék« című vers kimaradt, és a számozáshoz egyszerűen hozzáírták a következő vers címét: «barokk«. Tehát a második verstől kezdve az összes számozott versek címe téves. A barokk című vers 4—5. sora a kéziratban így olvasható: „AZ csak ahogyan állasz szent istván / színes domborműve alatt”, a nyomtatásban pedig: „Az csak ahogyan álliasz / a színes dombormű alatt”. Talán nem volt mindegy a költőnek, 160
