Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Ágoston Vilmos: Barokkra ítélve (tanulmány)
(...) aztán három évig rajzolni tanultál gipsz mézest és gipsz sarlót kalapácsot gótikus templomok rozettáját és festeni moldvai kolostorokat voroneti kék gyűlt a szemedbe és az elárvult besztercei templom híveit leggéppuskázták kísértett álmaidban le corbusier és frank wrighit elpazaroltan de csak az utolsó éjszakai busz állomását tervezted meg amit a busz magával vitt (.MESTERSÉGEM CÍMERE 1, 2.) Építészeti technikumot végzett Marosvásárhelyt; megnősült, feleségét Sepsiszent- györgyre helyezték fogorvosnőnek — jelenleg is ott él két fiával együtt —, felvételizett és bejutott a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem magyar-angol szakára levelező hallgatónak. Közben néhány hónapig újságíró volt a Megyei Tükör című lapnál, majd a városi művelődési háznál „aktivista” és végül egy kis faluban magyartanár. a zászlón azt írta újságíró vagyok hogy tiszteltek a rokonaid még apósod is kezet rázott veled és ez így ment közel hat hónapig aztán fordult a kocka a fél szerkesztőség repült amiből az volt a haszon hogy összebarátkoztatok és szidtátok az időket o tempóra o mores hát ennyi maradt o tempóra o mores (MESTERSÉGEM CÍMERE 3.) És „amikor aktivitsta voltál és őriztétek / a páholyt előadásokon” — folytatja öniróniával mesterségeinek felsorolását: „ez volt a legfelelősebb állásod azóta is / csodálkozol csipkeded magad pedig már félig fölébredtél”. A tulajdonképpeni „fölébredése” második kötete megjelenése (1983) után következett be, amikor végérvényesen meggyőződött arról, hogy a provinciális, szellemi fejlődést gátló légkörben — — gyermekkora óta kultúrára, irodalomra, művészetre vágyott, ehelyett egyre jobban elszigetelődött, vidékre szorult — álságok között, ivászatok, dáridók és hetvenkedő, semmittevő beszélgetések között értelmetlenül telt az élete. Elhatározta, hogy visszaköltözik Marosvásárhelyre, és azt remélte, hogy ott majd ifjúkorának kultúrvágyú hangulata fogadja. A családja nem akarta követni ebbe a bizonytalanságba, ezért szakított minden kötöttséggel. Nem törődött azzal, hogy időközben nemcsak a város változott meg, hanem elmentek, kicserélődtek az emberek is. Abban a városban már nem éltek a szülei, eltűntek a kövesdombi kertes házak, féltestvérei nem tudták magukhoz venni, letelepedési engedély, lakás, állás nélkül elkezdődött vesz- szőfutása: Dániel lett Istvánból. A pontosság kedvéért hozzá keld tennünk, hogy ismét Dániel lett, hiszen gyermekkorában is Daninak szólította mindenki, de most már kiszolgáltatottsága is egyre jobban kezdett hasonlítani a Dániel könyvé ben leírt szenvedésekhez. Álláskereső kilincselgetései során abban reménykedett, hogy — most már két kötet után — felveszik valamelyik szerkesztőségbe. Naponta üldögélt Hajdú Győzőnek, az Igaz Szó főszerkesztőjének az előszobájában, majd átment Sütő András íróhoz — aki nem volt rokona —, és az Űj Elet című lapnál várakozott. Ok azt tanácsolták neki, hogy keressen bármilyen állást, aztán majd, ha írószövetségi tag lesz, akkor felveszik a laphoz. A színháznál lett díszlethordozó segédmunkás, román költők verseit fordította, írásait az Ifjúmunkásban és az Igaz Szóban közölték. Az Üj Életnél úgy akarták segíteni, hogy riportútra küldték, de hamarosan kiderült, hogy „valaki fent” haragszik rá, nem írhatta cikkei alá 'a saját nevét. Iró157 J
