Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
töltögető gazdák, lánctalpas járművek, lánctalpas évek; most mély a szundik, mint egy kilátástalan, de megkerülhetetlen gondodat, és sima, egyenes falú, akár egy farfeasverem. Olyan volt rajta fölfelé menni, mint tehetetlenül, de fáradságosan, a test minden erejét igénybe véve zuhanná. Nem volt már erőm arra, hogy osiigázott képzeleteimet odailánooljam, hozzá törjem az elmúlt pár óra fejleményedhez. Csak egy férfit láttam elrebbent- hetetlenül magam előtt, abban a pillanatban, amikor eléri a meredek hegy csúcsát a maga előtt görgetett fcolonccal. A roppant tehernek nem volt súlya egy pillanatig, a férfi elengedte, és valameddig úgy érezhette, hogy egyetlen mozdulat nélkül felszáll, elrepül azonnal a hegytetőről. Azután elnehezítette a fáradtság, kiverte a verejték, és szamát elborította egy rámületes vértolulás. Megszédült és nekitámaszkodott a mostanáig hurcolt sziklatömbnak. Ez volt a jóvátehetetlen mozdulat. A tömb kibillent egyensúlyából, és nefcizúdult a túloldali meredeknek, a férfi pedig gonddlkodás méflfcül utána vetette magát a nehezéknek, melyről kiderült, hogy nem más, mint az élete. Zuhant fáradságosan, a kőbe kapaszkodva, de épp csak fékezni tudva kissé annak lefelé zúdu- lását, és ha rémülten elengedte egy pillanatra, attól kellett 'félnie, hogy elrepül. Nem lehetett tudni, hányadszor történik vele ugyanez. Dédapám házának miniden ajtaja, minden ablaka ,sarkig tárva volt. Éles huzatáramoik fcereztezték egymást, a függönyök a mennyezet alatt úsztak vízszintesen, vagy a tetőre felcsapódva, ott megakadva verdestek, és repülni akartak az abroszok, az ágytsnítők, nagyanyám kendői a fogason. Csikorogva hintázott egy félig leszakadt szsfcrényajtó, ás a képkeretről csüngő vastag pókhálószövedék a mosónőnek megfestett Mária arcát csapkodta. Nyirokba ragadt vastag por 'ült mindenen, benne pontosan nyomon követhetőek voltak itt töltött napjai asztaltól a vetetten ágyig, ágytól vissza az asztalig, melynek lapján több helyütt világosan látszott az odaejtett arc lenyomata; nyomok voltak, amelyek oly világosan elképzelhetővé tették egy álomkőrossá lasisúdott lény egyhangú kerengősét, ahogy az összedúlt friss hó meséli el az erdőn sétálónak, hogyan fogta meg a róka a nyittat. Éva a belső szobában ült az agyagpadlón, ruhái szétszórva hevertek körülötte, elszaggiatva azokon a helyében, ahol a kapcsok, gombok, pántok nem engedtek azonnal a tévelygő, de türelmetlen kéznek; látszott, hogy Éva azonnal erre a helyre jött, amikor elfoglalta a házat, azonnal nébidöntötte meztelen hátát a nyirkos, penészes falnák, s ott ült, míg csak azt nem érezte, hogy éhes, szüksége van, vagy aludni akar. E három életműködésen túl nem rendezkedett be semmire, nagy, érintetlen mezői voltak a több éves porüledéknek. Ahogy elnéztem, egészen úgy látszott, mintha Éva csak arra várakozna dermedt türelemmel, hogy testét átjárja lassan a falnak meg a padlónak a domb gyomrából áradó hidege, s hogy egy pillanatban megálljon észrevétlenül a szívverése. Nem vett észre, köszönésemre nem válaszolt, érintésemre nem mozdult, még csak össze sem rezzent. Betakartam a dzsekimmel, melllé ültem a földre, átfogtam a vállát, fejét a mellemre húztam, simogattam, beszéltem hozzá. Akárha csak 'egy kődarabhoz. Amikor felálltam méllőle, lassan eldőlt, mint egy zsák, és úgy maradt fekve a fal tövében, csak lélegzete emelgette arcába omlott haját. — Éva! — üvöltöttem. — Éva! Jó estét kívánok! Valami vinnyogásféle hangot hallatott, mellére ölelte a 'dzsekimet, lassan felkászálódott, elindult, fejjel befúrta magát a vetetten ágyba. 144
