Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
Anyám mozdulatlanul ült a konyhában. Tudtam, hogy egyfolytában engem néz a nyitott ajtón ót, s lassan végigcsordulnak árkos arcán a könnyek. Azután ültem a forró betonon az elsötétadő ég aliatt, ‘ismeretlen fekete ma- darák köröztek fölöttem, elkészült a konyhában a savanyú leves és megjött apám. Attól fogva nem láttam álmokat. Csak zuhogott le rám az elnehezült levegő nagy fekete tömbökben, a tömbök szétfröccsentek a mellemen, ahogy feküdtem ott elnyúlva az ágyon, a szoba alján, melyet színültig töltött lassan a sötétség, ákár a víz egy úszómedencét. Nem álmodtam. Ez nem jelenti azt, hogy nem is aludtam volna, nem jelenti azt, hogy annál az éber alvásnál felsőbb, világosabb, járhatóbb szintjére emelkedtem volna a világnak. De ott, ahol voltam, abban az egyszerre bénító és minden érzéket éberré élesítő sötétségben, ahol feküdtem, apám érkezésétől fogva nem voltam szabad. Éreztem, hogy feszülök, helyezkedem, testtartást veszek fel fektémben, és készülnek már tagjaimban a színlelt feOriadás álságos mozdulatai; éreztem, hogy azon kívül, ami a konyhában történik a szüleim között, mindent elereszt, elveszít a figyelmem, hogy ha kőnehezen és maga- tehetetienül ‘is, de én valójában már ébren vagyak. — Egyedül van a gyerek? — kérdezte apám. Majd egy bólinitásnyi idő múlva tovább fűzte. — Mért alszik délben? Beteg? Ivott? Megverték? — El van fáradva — felelt gyenge, reménytelenül mentegető hangon anyám. — El van nyúzva. — Délben? — Abból, hogy nem kapott magyarázatot Ágota és a gyerekek távolmaradására, sőt egyáltalán szóba sem jött a máskor percenként elemlegetett család, és aztán az anyám hangjában ott reszkető visszatartott sírásból, abból, hogy nem tud és nem akar egyebet mondani, mint hogy én le vagyok terítve, s azért álljanak meg előttem, ne érintsenek a kérdések, apám egy pillanat alatt megértette, hogy rendkívüli dolgok történtek, felforgató, vad események, melyek a gyökeréig megmozdíthatják az életünket. Nem tudta még eldönteni, hogy a fejlemények milyen természetűek, jó vagy rossz változásokat hoznak — Ágotát például soha nem tudta igazán megszeretni, de bizonyos, hogy lábon sorvadt volna el, ha csak egy fél ‘évre dltiltják Bálint fiam látásától —, még nem tudta értékelni a helyzetet, de érezte az anyám fekete hallgatásából áradó bizonytalanságot, mellyel hihetetlenül gyorsan megtelt az egész lakás, és apám úgy döntött, hogy ilyenkor érdeklődni, tájiékozódni, mérlegelni megbocsáthatatlan gyengeség, jóvátehetetlen és bűnös tétovaság. Azért tehát úgy tett, ahogy válságos pillanatokban mindig: visszahátrált egy gyerekkorától fogva hordozott ikiméletlen és feUiebezbetetlen érvényű mondatig, és annak arany ‘alapjáról ‘éles támadásiba lendült, hogy a helyzetet, amellyel félt szembenézni, behunyt szemmel térdre kényszerítse. — Délben? Fényes délben döglik? — Nem aludt az éjjel. — Az az ő dolga. Délben nem alszik egy egészséges férfi. — Nem egészséges. — Akkor meg mit keres itt? — Hát hova menjen, az isten áldjon meg? — Van családja. Van felesége, laki ápolja. — De . .. — De?! 137
