Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

den figyelem és (kíváncsiság, minden iterv és vágyakozás elfogyott belőlem, állapotom távol esetit mindenféle készenléttől. Nem is kívántam semmilyen mozdulatot, holott éreztem az állott sörtől nedves abrosz bűzét, és nem múlt el rólam a hányinger éme.1 yedése; még csak felülni sem. kívántam. Világos volt előttem, hogy nemcsak ia bűz és az arcomba fúródott, kenyérmorzsák, de a hányinger és a fájdalom is annak a világnak részei még, amelyet az előbb sorsára hagytam, hogy még az undor is, amellyel a mocskos abrosz görcsökbe vonja, és ezzel magához láncolja a testemet, inkább az abroszhoz tartozik, mint hozzám. Világos volt, hogy van bennem egy rész, amelyet nem tudnak elfoglalni sem a görcsök, sem a fájdalmak, sem az undor, sem semmi más erő, ami kívülről közeledik hozzám. És ebben a hozzáférhetetlen, legázolhatatlan részben, ebben a tapintbatatlan tartományban, amelyet feladni, a körülmények kezére játszani nekem magamnak sincs hatalmamban, ebben fészkel a kitartás. Ez az az érzés, .amelyet valamikor régen Lesothoba akartam menekíteni, amelynek működését akkoriban csak gyémántbányáért vagy egy szűz köztársaságért, a ruhát sem igen ismerő szép emberek országalapításáért vívott harcban tudtam elképzelni, ez volt az az érzés, amelyet mindig féltettem Ágotától, mert láttam jól, hogy benne is működik, és attól rettegtem szívemben, hogy az ő kitartása .erősebb, mint az enyém (holott csak működésmódjai voltak elemibbek, egészségesebbek és kevésbé esendők), hogy az ő kitartása maga alá gyűri és elpusztítja az enyémet (holott a büfékocsi asztalán arcra borulva már világosan láttam, hogy ez az érzés nem személyes tulajdon, egyáltalán nem is a léteké ás semmi köze nincsen az akarathoz vagy a jellemerőhöz, hanem a különböző lények ugyanazon irányból való megérintettsége, amelyet úgy kell elképzelni, mintha egy rég elszivárgóit őstanger nyújtana fel rejtélyes módon szilárdan megálló vízoszlopokat egynémely archaikus emberi lélekbe). Ennek az érzésnek, ennek a kitartásnak tisztátalan formái voltak az én düheim, gyűlölködéseim és a beszámithatatlanság jegyeit kétségkívül hordozó vállalkozásaim, ez az érzés emelte pofonra a kezemet Ágota mosolya ellen, ez térítette el a testemet a .teste kívánásétól is. Nem ismertem a kitartás természetét, és azért fertőztem el az életemet, azért veszítettem el a feleségemet, a fiamat .és a kislányomat. És az a nyársat nyelt gőg is .ennek az érzésnek volt eltorzult arcú mása, amely vógigvonszolt tegnap azon a kegyetlen és megalázó sétán, amely később elutasította bennem a Lesothoba készülő Szálai .egymillió dollárját, és amely nem engedte korábban, hogy levessem magam a fantázia nélkül kikövezett .díszudvarba az egyetem harmadik emeletéről.

Ez az érzés, ez a kitartás nagyon akart velem valamit .ott a vonaton, de nem értettem jól, hogy mit. Viszont azt éreztem, most tiszta, most szóra bírható. Nem mertem mozdulni, felülni, még a szememet sem mertem kinyitni, feküdtem csak arcra .borulva a büfékocsi asztalán, a mocskos, sörbűzös .abroszon, a bőrömbe préselődött kenyérmorzsákon, pedig nem aludtam, és tudtam, hogy jócskán túl lehetünk már az állomáson, ahová utazom.

Aztán egyszer megállt a vonat, és nem indult él újra. Még akkor sem mozdultam, sokáig hagytam, hogy rázza a váltamat a türelmetlen és mogorva büfés.

— Hé, Hé, te! A italivágott anyádon feküdj most már, ne itt! Hé! Hallod? Rámold már össze magad, vagy kilöklek, a kurva életbe! — Kínlódott velem az a keszeg kis ember. — Kiváglak, mint a macskát szarni!

Még mindig nem mozdultam. Elkezdett nagyon érdekelni, mit fog még mondani, tenni, s hogy .egyáltalán, mi .lehet a megoldása az ő helyzetének.

129