Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Fogarassy Miklós: Rekonstrukció (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) (tanulmány)

tekben .is megmutatkozik ez a kettősség. Hiszen a gyermekkori emléklapok sora az 56-os tömegtüntetés elemien sodró, az én magányát megnyitó hatalmas örömünnepre és Kálmán véres mártíriumára meg az apa öngyilkosságára, Stein Mária iszonyatos mementóiára futnak. A Berlinben történtek Melchiorral, Theával egyaránt beteljesült és rombadőlt szerelmekre, de a két barát búcsújának helyén egy csontvázszentélyre is nyílnak (ami a test-templom képzetkor fájó megtestesüléseként és kor- jelképként, egyaránt felfogható): „ ... az aláaknázott és reflektorokkal kivilágított senkíföldjén egy háborúban kiégett templom csontváza állt; ez a Versöhn ungskir ehe, azaz a megbékélés temploma.” Thomas, képzelt sorsában, a Helene testében továbbcsírázó élet és Gyllenborg holttestének kettősségéből menekül el végül. — Megannyi kétség, melyet a mű a kompozíció egységével vesz a „hátára”.

Igaz, hogy főhősének élet- és sorspályáját — Krisztián elbeszélése szerint — az író igazi vallási megszentelődéssel (úrvacsorát vesz, fiatal barátja teológiát .tanul), és egy homályos értelmű mártírhalállal zárja le. Ennek hangsúlya aligha hagyható figyelmen kívül, bár a benne rejlő „példázat” egyértelműsége és bizonyos direktsé- ge a regény nyitvahagyottságát, függő válaszait nem teszi kétségessé.

Ideje lenne most már a nagyregény szerkezetéről, törekvésednek fő irányairól szőtt gondolatmenetünket visszavinni az anyag sűrűjébe —, hiszen ezek az átfogó vonások csupán a tartását mutatták meg és nem a textúráját. Hiszen őket szemlélve sem feledhetjük, hogy művünk szépsége sugalmazásaival közvetíti igazi válaszait. A töredékesség iteltségéről, az érzékek és gondolatok arányáról szólva is az Emlékiratok könyvében a kivívott, szabálytalan egységet próbáltuk áttekinteni, azt, ahogy a „szétcsúszó életsíkok zűrzavarát” az írói fantázia átfogja és rendezi, autentikus, érett személyességgel. Meg az ezen való túlmutatás nagyratörekvésével: „én voltam ez — írja — ... mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem egy, csúszások, rések, melyeken át, egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.”

Regényünk remekléseit aligha lehet másutt jobban keresni és meglelni, és ezt a nyomozást kellően nem teljesíthető feladatnak tekinteni, mint alapanyagában, nyelvében. Ennek érzékletessége, racionális kidolgozottsága és zenei effektusai — együttesen talán: a mű szellemteste — mindvégig kivételes hatást keltenek. Egy szétroncsolt állagú, nyelvű és lelkületű korállapottal szemben érezhetjük végigkomponált- nak ezt az írói nyelvet, amely nagyívű mondataival és az átvezető, rövid egységekkel az európai regényírás nagy tradícióit újítja fel és viszi tovább. Az alapjelleget adó nagymondatok nem is körmondatok, nincs meg bennük az elliptikus visszahaj- lítás, hanem inkább hídszerkezetekre emlékeztetnek. Többségük mellérendelő periódusokból épül, amelyeknek igen érzékeny a statikája, alárendelések és párosítások, ellentétező figuráoiók és .magyarázó közbevetések bonyolultságával mozdulnak előre, és csupán zárlataiknál juttatnak el olyan érzéshez, mintha egy partra futnánk. Említettük már, hogy az én-szólam ezekben a nagyperiódusokban váltogatja, kimozdítja az első személyű pozíciót, elővéve az elbeszélő többes, a harmadik személyű rámutatás személytelenséget is. E finom grammatikai mozgásokkal a regény az érzelmi közvetlenség megbontását, ellentpontozását is működteti. Ha együttes lüktetésükben érzékeljük hatalmas távokat megjáró nagy — és feszesre szabott, rövid — mondatait, amelyek az átlagoló „közepet” mindig elkerülik — akkor a belülről kidolgozott arányokon túl a szüntelen diszharmónia, a lélek feszítettségének nyelvi koreográfiáját is fogjuk. Ez a nyelvi forma olyan belső magatartás, lenyomata, amely a polgári (pl. manni) regénybeszéd öntudatos, telt tartásának, eszmefejtésének örökségén túl küzdi ki a maga nyugtalan egységét, hitelességét. Ebben a tekintetben a szöveg finom allúziója ironizál is: általa a nagyapák korának tisztelete és kritikája, ugyanakkor a sebzett modern individuum szuverenitása nyilatkozik meg. Az értelem az összefüggéseit, szempontok dzsungelében kalandoztat, a mondatok futása épphogy pihenő pontokra jut, mert a klasszikum által soha nem érintett emberi mélységek fölött ívelve kelil megmentenie önmagát. Nádais nagymondatai, tartást és belső remegést mutatva, olyanok, mintha átölelnék a világot, a rövidek pedig élesen, markánsan reá hegyeződnének.

1139