Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)
ződik ki ebben, a túlánitar pretác i ó, amely abban a íbiszemben van, hogy emez írói fellépés barokk túláradása, sokféle bősége ugyanilyen interpretációs barokkot igényel. Oly tévedés ez, mely az esszéíró számára is csak az utóbbi könyvek kapcsán vált világossá. A jelen kötet-címben mindenesetre három értelme van a hattyú szónak, mely kézenfekvő. 1. „iaköltészet néma hattyú”; 2. visszautalás az előző könyvre: ,jtizenhét hattyúk”, ami ott egyszerre jelentette az „egy tetemöm vagyon” oszthatatlan, „prímszám” jellegét, és a minden szenvedés ellenére megőrzött belső épséget, érintetlenséget; eszerint a „kitömött” szó művet jelöl a műről, ezt erősíti meg a kötet centrumába helyezett „mű a műről”: a Tizenhét kitömött hattyúk, mely figyelemre méltóan „Fontaskodás”-nak jelöli magát, mottójával pedig a Doktor Faustus keletkezésére bök. 3. a kitömött madár (szertári, múzeumi tárgy), sőt a kitömött majom az a könyvet átjáró ímellókértelem, mely azonnal visszaveszi a hattyú szóhoz fűződő magasztos árnyalatot a kezdőmottóban: „Prófétára hülyülünk előbb- utóbb”. A könyv két előszava világosan fogalmaz, állításai a következők: 1. alkalom és belső beszédkényszer egyszerre szülte ezeket az „írásokat”. Ez a definitiv és általános alcím és műfaji megnevezés összefügg azzal a fontos mellékmondattal, hogy „ha esszék volnának ezék”. Tehát ezek az írások épp úgy a szépirodalom részei, mint az esszéisztikáé; e határok a 20. századi irodalqmiban rendkívül hajlékonyak, miként az az irodalom is, amit Esterházy művel. 2. „szavakról nekem szavak jutnak eszembe, és Viszont”. Az elemek rendkívüli kicserélhetősége, tehát ismételhetősége, variabilitásuk, intarziás szerkezetük feltárása, a magyar irodalom weöresi konzekvenciáinak további érvényesítése. Ilyen belső köznyelv, saját stílus kialakítása akkor lehetséges, ha a nyelvet önelvűnék, öntörvényűnek tekintjük (az emberi, egyéni szuverenitás analógiájára), amelyben irodalmi valóság jön létre, történik. A műalkotás a valóságra csak önmaga teremtett határain belül referál. Az irodalom és valóság viszonyáról beszélő szövegek ugyanolyan szerkezetűek ebben a könyvben, mint a magyarság és európaiság viszonyáról szóló bekezdések, s ez a hasonlatosság azért figyelemre méltó, mert ugyanannak a gondolkodásmódnak különböző aspektusaiban, témaköreiben ugyanazt a válaszadó struktúrát fedezhetjük fel. Mindig ugyanaz a „ny-elrwi ember” beszól, nagyon -sokféleképpen, a Fancsikó és Pintátói máig: önelvű rendszerről van szó, melynek egy kérdése lehetséges: megfelel-e önmagának. Vagy pedig elvethetjük az egészet. Az önelvűség és önreferencia szép és fontos példája, ahogy a főcím szöveggé fordul át az Életünk fiktív változata végén. Az „önírás” nem leplezett, hanem kiterített fogása ez: „Igazunknak lenni: ez szánalmasan kevés. Ki kell valamit találni! Tessék, kérem, észrevenni, hol élünk! Tessék, mondjuk, Csehov-na gondolni, és -Bulgakovra, ezen méltánytalanságokban gazdagon részesült kelet-európaiakra, akik mégis tévedhetetlenül tudták, mi a fontos. Mondjuk: az egész.” (Az Egész). Az dlvasó tehát egy író különbejáratú -irodalomtörténetén és hagyomány-feldolgozásán keresztül is azt a valóság-referenciát olvassa, melyre egyedül az irodalom képes. 3. Ilyen értelemben mosódnak el esszé és mű közötti korlátok. Egészen másképpen, mint például az igazi pályatárs, Nádas Péter ugyanebben az 'időben publikált Játéktéré ben, mely sok fikciós foltja és területe ellenére is elsősorban egy író tanulmányait tartalmazza — életproblémákról. Esterházy most közölt „írásai” azonban éppúgy novellák, regények, „alkotások”, miként írói esszék, a woolfi, o-tflóki, barges! értelemben. És megfordítva: már eddig is igen sok esszé-elem volt található fikcióiban, mint minden efféle, rendes munkában. Ezért írhatja: „Ezek az írások többszörösen összefüggnek, sőt össze vannak gabalyodva, át meg átjárják egymást, miközben mégis mindegyik önálló lény (állat) is.” E kötet darabjai 'tehát -a kísérlet értelmében nem esszék, viszont az írás értelmében nagyon is azok: irodalmiak, rafinál tan fiktívek, egységesek és többfélék, retorikailag egyszerre felelnek meg a traktátus és az elbeszélés követelményeinek, metaforikusak és kijelentéssze-rűek, „tudatosságfokuk” (mit is jelent ez?) semmiben sem marad el korábbi műveitől, de nem is haladja meg azokét. Mert „akárhány -lelkünk van lis, testünk csak egy van. Ez fontos korlátunk niagyon.” A szerkezet: „többszörösen összefügg”. Írókról, futba-lilról, képzőművészetről és saját művek keletkezéséről olvashatunk a könyvben, sőt a két előszóban ennek a könyvnek 1122
