Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Pete György: A diaszpóra mindenese (Beszélgetés Szépfalusi Istvánnal)

soma mutatott be a rokonoknak, akiket sohasem ’ismertem. Kiderült, hogy nem az vagyok, akinek anyám szeretne, s nem azok közé tartozom’, akik körébe anyám „hazavitt”. Ezzel a kötettel identitászavaraimat megírva segíteni szeretnék a legújabb „ausztriai magyarjainkon”.

Hogyan élte meg a „hazatérést”? Mit jelent az, hogy egyszerre otthon van két országban is, érez-e valamiféle kettősséget, különbséget, ha itthon van?

Hadd válaszoljak előbb teljesen szubjektiven. Nem lennék őszinte, ha másként kezdeném. 1987. novemberének közepétől, amikor 31 esztendő után, (inemzedéknyi idő!), először ’térhettem vissza minden korlátozás nélkül Budapestre, s itthon találkozhattam két ízben Sütő Andrással, ez kétségtelenül újrakezdést jelentett életemben. Egyáltalában nem beszéltünk másról, nem fogalmaztunk másként, mint előzőleg többször is bécsi lakásomban. A környezet nem jelentett tartalmi, csupán légköri változás. Eléggé nem értékelhető, lényeges változást! Kérdezhetné; miért? Azért mert barátaimmal, akikkel még összefutottam, nem új hivataluk számomra a döntő, a bennünket meghatározó, hanem közös múltunk. Fasori diáktársaim közül csak kettőt említek: Frenkil Róbertét és Harmati Bélát. Családi otthonainkban a harmincas évek végén, majd cserkésztáborokban, illetve a gimnázium padjaiban és az ősagárdi papiakban ismerkedtünk meg, a negyvenes évek végén. Ezek sokkal ősibb, évtizedes barátságok, közéleti szerepeink kölcsönösen növelik felelősségünket, népszolgálatos tevékenységeinkre korlátozza ia beszélgetésre rendelkezésre álló rövidke időt.

A kettős identitás és kötődés élményének újszerű, még meg sem fogalmazott élményével ajándékozott meg ez az azóta folyamatos kézfogás-sorozat.

Jóidéig nálunk az emigráció irodalma tabutéma volt, vagy éppenséggel szélsőségei felől közelitették meg — támadólag. Hosszú időbe telt, míg a 70-es években egyáltalán sor kerülhetett puszta tudomásulvételre, megindulhatott a tudományos elemző-regisztráló munka, s ezzel párhuzamosan, az Anyanyelvi Konferencia keretén belül a kapcsolatfelvétel nyugaton élő írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel. Ebben az időben tört utat magának a felismerés, hogy egyetemes magyar irodalomban lehet és kell gondolkodni, s ekkor jelentek meg a folyóiratok hasábjain először emigrációban élő írók művei. Talán a nyolcvanas évek elejére tehető a fordulópont, amikor hosszú idő után megjelentek végre az első antológiák, majd egyéni kötetek, az irodalomtörténeti kézikönyvnek a határokon túli magyar irodalommal foglalkozó kötete, s legutóbb a Béládi—Pomogáts—Rónay által írott, a nyugati magyar irodalmat bemutató kötet, amely részletesen foglalkozik a nyugati magyar irodalom történetével, irányzataival, generációival, legfontosabb műhelyeivel, alkotóival. Osztja-e azt a nézetet, hogy megérett az idő arra, hogy közös célok érdekében, egymást ismerve és elismerve, a különbözőségeket tolerálva és értékelve együttműködjenek a hazai, az utódállamokbeli és a diaszpórában egzisztáló magyar irodalmak?

Köszönöm utolsó mondatát. Többesszámot használ, magyar irodtalmakról szólván. Úgy emlékszem a hetvenes évek elején kezdtünk el Magyarországon, ,a magyar nyelvterületen és a nagyvilágban létező egyetemes, de többközpontú magyar irodalomról beszélni. Ez a fagalmazásmód elfogadható volt Bori Irnréék- nek Újvidéken, Sütő Andrásnak Marosvásárhelyen, Dobos Lászlóéknak Szlovákiában, de a nyugat-európai, sőt az amerikai folyóiratoknak .is; elsősorban a Szivárványra gondolok, valamint az ITT-OTT konferenciákra és Niagy Karcsiék Bessenyei György Körére. Kányádi Sándor Dél-Amerikában, vagy Banner Zoltán Ausztráliába" ennék a képviseletében léphetett fel, s .talált megértést. Ezt követte azután az az uőszak, amikor ia kapcsolattartásnak megszűntek a monopóliumai, jól tettük, hogy megszüntettük, senki sem basáskodhatotí „jó hazai” kapcsolatai miatt. .Ugyanakkor mi nyugatiak nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy Magyarországon egyetlen

1105