Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - SZABÓ ZOLTÁN EMLÉKEZETE - Czigány Lóránt: Homo politicus (Szabó Zoltánról tíz tételben) (tanulmány)
követelik az olvasó osztatlan figyelmét. Mivel ritkán tekintette végső megfogalmazásnak amit írt, kéziratot sohasem adott ki szívesen a kezéből, intellektuális igényessége gyakran került ellentétbe az olykor rimánkodva követelődző szerkesztők meghosszabbított határidejével. Kéziratait általában három példányban készítette indigóval, majd egyes részeket kézzel átírt. Ezután az első példányt újraszerkesztette betoldásokkal és ollóval, s a második vagy harmadik példány közben készült variánsait is beleszabdalta az új szövegbe, illetve félreülve az íróasztaltól, újrafogalmazott egész részeket, most már csak egy példányban, kézzel. Jónéhányszor tanúja voltam, amint a „végleges” változatot állította össze, ilyenkor a kimaradt részek — kitűnően megírt miniesszék —, mivel szerkezetileg nem illettek bele új elgondolásába, egyenesen a kandalló tü- zébe repültek. Kazinczy talán örült volna, hogy tűzbe vetette „felét”; a vesztes az olvasó marad. Kinyomtatott szövegeit ritkán olvasta el, kivéve ha hivatkozás miatt szüksége lett rá, ilyenkor elborzadt a szerkesztői túlkapásoktól, a központozás „tapintatos” kiigazításától, amivel félreértelmezett mondatok és gondolatok keletkeztek. Az utolsó időkben ez is hozzájárult, hogy nem szívesen publikált. A Szabó Zoltán-i esszé problémaérzékenységével és arányosságával tűnik ki: a tartalomnak mindig gyötrődve keresi ai megfelelő formát, s abban arányosra szerkeszti mondanivalóját. Az értekező részeket mindig ellenpontozza leírásokkal, személyes jelenlétével, s ezek — minit ahogy az anekdoták Mikszáthnál — sem retardálják a cselekményt, csupán más vonatkozását villantják fel a tisztázandó kérdésnek. Tollából hamar kiszalad az alliteráció, s prózájának olykor ritmusa van: a költő is követeli jogait. Figyelme imtindenre kiterjed: a tipográfia adta lehetőségeket is kiaknázza a betűtípusok váltogatásával, közbeiktatott, különféle módon jelölt pauzákkal, figyelmet felkeltő tükörátrendezésekkel. Emberekről, akiket ismert, nagy megjelenítő erővel tudott írni: a portrékészítésnek mestere volt. Ezek sohasem pepecselő miniatűrök, vagy krétarajz vázlatok, hanem pasztellszínekkel, impresszionista technikával megalkotott arcképek háttérrel, enteriőrrel vagy a tájjal, amihez tartoznak. Ebből fejlődtek iki az utolsó évek montázstechnikával megoldott kompozit-képei. Volt alkalma a műfajt gyakorolni, ahogy a társak fogytak: az utolsót Bibó Istvánról készítette. A magasra tett mércével dolgozó elméhez a viliág stimulust adó ingerei az utolsó időkben csak a fogyó barátokon át jutnak el; Illyés halálával mind kidőltek a régi harcostársak, akikkel együtt hittek a megújulásban a harmincas években. Elkövetkezett a bef«lefordulás ideje, a lélek védekezési mechanizmusa ez, mellyel a külvilág csalódásaitól óvja önmagát: nem szívesen utazik, él a családi mikrokozmoszban. A bretanországi utolsó éveket mi sem jellemzi jobban, mint azok a sorok, amiket külhoni barátja és harcostársa Révai András utolsó éveiről vetett papírra: „PRIVATE ROAD — jelzi a tábla a Stoke Parkhoz vezető dűlőút természetét; talán ez a két szó utal az életút zárőszakaszára is. Az elkötelezettségek nemzeti lehetőségei bezárulták, a művészetért ugyan mit tehetett, minden, ami bíztató volt, hátrafelé haladt a múlt ködeibe. Betegségek, a test és a lélek bajai előnyomultak, a növekedő nemes tehetetlenség kiváltóinak és igazolóinak. A mások szolgálatára már magát erőtlennek tekintő kedélyben a szorongás, hogy ő szorulhat segítségre, kísórtetként közeledett.” 10. Utoljára 1984-ben találkoztunk, koratavasszal családostul jött Londonba, orvosi kivizsgálásra. Egyik tisztelőjének a lakását kapta kölcsön a látogatáshoz; Rodostóból Tomiba. Már nagyon kerülte az embereket, végül Cs. Szabóval sem találkozott. Mivel a nálunk rendezett vacsora afféle „társasólétbe” torkollott, gyer- reksírásssal, kutyaugatással fűszerezve, beszélgetni nemigen tudtunk. A hiányérzetet kiküszöbölendő, az utolsó napra közös sétát javasoltam. A zavartalan beszélgetéshez Kenwoodba mentünk kocsin. Mint kiderült, Zoltán nem ismerte a Hampstead 1095
