Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Ágh István: Gyertyagyújtogató (regényrészlet)

Világias élettel vádolják őket, nyilvános helyiségeket látogattak, táncmulatságokat tartottak a kolostorban. Az elfojtott ösztönök nem hirtelen törhettek ki, mint a forrás. Colostica bicegő apátnő azt álmodta, hogy az ágyát melegítő tégla egy férfi. Fölriadt, rózsafűzére után matatott, de kicsúszott a kezéből, s jégszempokogással cellája kövén összetekerődzött. Nagyobb böjtöt rótt magara. Barna szemében villámfiókákat láttak a nővérek, ő pedig ugyanolyan villámocskákat látott a szemükben. Gyóntatójuk keresztet vetett, megáldotta őket, keze közelségétől fölborzolódott arcuk pihéje és melegen csiklandozott, hirtelen elfordultak pergamen-sima tenyerétől, szívdobogva eltipegtek, imakönyvüket keblükre szorították.

Tudta Colostica, Kata, Erzsébet, Gregoria meg a többi apátnő, szüzeit mért bűvöli meg a telehold. Olyankor gyermekded játékba kezdenek, s kitáncol a sorból valaki, pörög, hogy ruhája térdére tekeredjen, kidomborodik melle, fara, térdkalácsa, miközben felszökik a bokáról a szoknya. Akármennyit számolták az Üdvözlégy Máriát a rózsafűzéren, messze kószált a képzelet a kandalló tűzfényjátékából a táncot lejtő klastromfalakon túlra. Az alázatos vadász fajdkakassal hódolt a konyha kövén, s egyre gyakrabban fordult. Férfihang búg a tavaszi kertben és női csivitelés felel rá. Odakint, minden fogadalmuk ellen van: nászmenet lépteit visszhangozza a hó, dudaszó a lakodalmas házban, nyitogatják a virágokat a cinkék, fészket raknak a vadgaiambok az aranyranett almafára, madárkák nyögdécselnek, dobog a szomszéd rét az üzekedő barmok alatt.

Terem a Somlón elég bor, hiszen majdnem a fél hegy az övék volt, egyetlen pohár is elegendő, hogy megfeledkezzenek a fogadalomról s maguktól megiszonyodva imazsámolyon gyötörjék térdeiket.

Bakócz Tamás várúrsága idején, a hegy kontya alatt apácaként íehériő Margit kápolna búcsúja napján már libasorba álltak a nővérek, hogy hazainduljanak, mielőtt kezdetét venné a mulatság. Már húzták a muzsikusok, de az apácák jelenlétében a táncot senki sem akarta elkezdeni, már megjöttek a vitézek a várból, de csak lovuk nyakát karolták, mígnem Cseh Kató kápolnás- iszkázi benedek-rendi hajadon magán uralkodni képtelen kiállt a sorból, s táncolni kezdett hirtelen. Mire az apátnő észbekapott, már ott csüngtek lányai a vitézeken, a pórlegényeken, hisztériásán rángatta volna őket a vígasságból, de a zenétől, férfiszagtól megbabonázva visszasodrődtak. Olyan lett az apátnő, mint a pásztor, akinek állatai ahányan vannak, annyifelé szaladnak a tilosba, hiába tereli őket, kezdheti elölről. Tehetetlenül leroskadt a bazaitkőre és sír- vafakadt. Az egyik vitéz, megsajnálván, borral kínálta, aranyos serleg ragyogott szemeik között. A világ tetején érezte magát, forgott alatta Sümeg, Tátika, a Szigliget, Badacsony, Csobánc, a Rendeki hegyek és az Agártető, az erdőség brokát nyoszolyája hívta kolostora mögül, s már ő nyitotta ki a lenti kaput a mámoros társaságnak: Tombj Kató!

Colostica sánta, aszkéta apátnő csontjai megremegtek a táncos, boros vi- songatástól, s a régi Kata, Erzsébet abatissák elpirultak az égben dáridózó utódaik miatt. Boccaccio reneszánsz történeteihez hasonlíthattak azok a hírek, melyek följebbvalójuk, Erdődi Bakócz Tamás esztergomi érsek fülébe jutottak. Valami befejeződött ebben a haláltáncban, a protestantizmus, a parasztlázadások, a török jatagánok, prédálások előérzete volt. Lejárhattak Somló urai a kolostorba, följárhattak az apácák a várba, sistergett a sülő pecsenye, gyöngyözött a somlai bor. Míg a nép vérből fakadó virágoknak hiszi a hegytető piros virágait — az egyik várúr a szikláról letaszította lányát — s a vár alatti

1063