Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Z. Szabó László: Kisfaludy Károly portréja (tanulmány)
itt találni oly embert, ki magát a faragatlan magyarságból felküzdötte, s balsorsom ezek közé vetett. Gyakorta gondolok arra, mily csodálatos lehet költészettel foglalkozni felvilágosult, érzékeny emberek körében, képzett barátok társaságában, kik nem tisztelnek mindent fanatikusan, s nem vetnek el mindent vakon.” Később már a kétfajta világ közti különbséget is megfogalmazza, valamint azt, hogy ahol a társadalom és szellem világosodása elkövetkezett, ott másként jár a Múzsa is, ott a szellem murikása is nagyobb megbecsülést mondhat magáénak. 1826 decemberében Szemere Pálhoz írott levelében még a címzés is támadás a nemesi rend maradisága ellen, hiszen Szemerét nem birtokosként, hanem fiskálisként titulálja. És ahogy a magyar valósághoz méri a franciát és az angolt, az egyúttal dühödt és szatirikus leleplezése a magyar maradiságnak: „Moliére jóformán egész Franciaországot Párizsban feltalálta, és a költőnek utazni kellene mind a különféle nyelv, szokás miatt, és kérdés, ha nincs értéke és nem akar szemtelenkedni, nem halna-e meg éhhel .tanulása mellett? Shakespeare minden óriási elméje mellett alig lett volna az, ha Erzsébet virágzó kora annak szárnyat nem ad. Hol nincs társalgási nyelv, a komikum kényszerű munkát ád, hol nincs társalkodás, ott csak erőszakos vonások tűnnek fel a tréfában is...” Ezek a fokozatos felismerések juttatták el végül a látlelet ábrázolásán túl a gyógyír megleléséig. Hogy ezek csak levélbeli summázat vagy figyelmeztetés formáját öltötték magukra, hogy tervbe vett írásainak témájaként szerepeltek vagy az Aurórabeli szerkesztői munkájában érvényesültek, az semmit sem von le értékükből, esetleg nehezebb dokumentumként mindezeket felmutatni. Ám a korban mindenképpen hatottak, elsősorban a társakra; Kisfaludy halála után pedig az ő gyakorlatukban érvényesültek; először Bajzáéban és Vörösmartyéban, később Toldy Ferencében. Drámaírói sikere után a költői dicsőség is megérkezett. Elégiái — elsősorban a Mohács —, balladái — különösképpen A sastoll, A bánkódó férj, Az álmatlan király —, s végezetül népdalai — azok közül is a soha nem feledhető Szülőföldem szép határa kezdetű — minden műnemben példának voltak tekinthetők. Az Auróra egyes évfolyamai a „közönség hazai nyelvét” segítették a fejlődésben. Kisfaludy arra is ügyelt, hogy az olvasóközönséget az almanachban közölt darabokkal kritikai szemléletre nevelje és bíztassa. Öt az irodalmi alkotások értékeinek megítélésében nem befolyásolta semmiféle osztály- vagy felekezeti érdek. Az a teendő — írta —, hogy „részrehajlás nélkül, akár kakas, akár kereszt álljon a tornyon, a jót kimutassuk, a kezdőt vezessük, a hívatlant a pályától elrettentsük, állandóan szem előtt tartván, hogy midőn tehetségeit bíráljuk, magunk is a józan ész és az igazság bírószóke előtt állunk.” Az igazságnak ezt az oda-vissza ható érvényesítését a téti szülőházból hozta, saját sorsán tanulva meg minden tételét. Sőt, amikor ezeket a mondatokat leírta, bizonyára a téti főutcának az a szakasza is felrémlett előtte, ahol gyakran rúghatta a port, s ahol valóban az egyik végen a kereszttel, a másik végen a kakassal megjelölt templom állt. Kortársi frissességgel és ugyanakkor rajongó barátsággal formált róla képet Toldy Ferenc; A magyar nemzeti irodalom története című, 1865-ben megjelent kötetében: „Hódító egyénisége, minden művészetekre kiterjedő elméleti, gyakorlati és irodalmi avatottsága, őszinte ítéletközlései... rövid időn központjává s vezérévé tették őt az új költészetnek... Az ő örömökre termett lelke alapjában vidám, s az életet derűs oldaláról felfogó; s ha mégis lírai költeményein... melankóliái hangulat vonul át, az nála nem költői fikció, hanem azon hosszú és komoly életiskolának, melyen ő átment, saját élményeinek s azon veszteségeknek szüleménye, melyeket szíve szenvedett.” Az író, irodalomszervező s irodalmi vezér mellett szólni kell a képzőművész Kisfaludy Károlyról is. Napjainkban általában eszünkbe sem jut a festő Kisfaludyt emlegetni. Pedig néki a festészet, meg általában a művészét nagyon fontos volt. Bizonyíthatnánk mindezt rengeteg érvvel, levéllel, nyilatkozattal, de most csak két emléket a kortársi 1013
