Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Z. Szabó László: Kisfaludy Károly portréja (tanulmány)
a társadalmi korlátok, a beilleszkedés lehetőségei sokkalta jobban korlátoztak, mint ezt a kvietált katonatisztet, alkl elvesztette mindenét: pozícióit, de nyűgeit is. Így válhatott valóban az irodalmi élet szegénylegényévé, olyan kóbor művésszé, aki előtt azután ugyancsak hirtelenül és hihetetlenül gyorsan megnyílt az érvényesülés lehetősége 1819. május 3-án, amikor a Sedlnátzky grófhoz, a nagyhatalmú birodalmi rendőrminiszterhez küldött titkos jelentések arról számoltak be, hogy valami revolúciószerű megmozdulás történt Pesten, „az összes magyar szabók, cipészek, szűrszabók, sapka- és csizmakészítők ott hagyták műhelyeiket, és segédeikkel, ta- noncaikkal együtt a német színházba tódultak”, s ott „Éljen a magyar szabadság!” felkiáltásokat ülvöltöltték a színészekkel együtt. És ennek a fontos eseménynek az okozója a kvietált főhadnagy volt. A tatárok Magyarországban című darab sikere hihetetlenül nagy volt. Az ismeretlen Kisfaludy fiú, akinek persze az volt a szerencséje, hogy bátyját, Sándort Himfyje nyomán a magyar olvasóközönség ismerte, egyik napról a másikra ismertté vált az országban. És hogy ő valóban minden nyűgtől és korláttól megszabadult ember volt, azt az is jelzi, hogy ez a nagy siker csak egy pillanatra kápráztatta el. A tatárok Magyarországban sikerét követően már önmaga bírálta önmagát. Xéniáinak egyik ismert darabjában könyörtelen saját magával szemben is: Sok haza-puff ogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, Bundás indulatok: oh be tatári müv ez! Persze nem bánt másképpen társaival sem. Éppen csak bizonyításként: a társaságához tartozó Toidy Ferenc — akkor még Schédel — Schiller-fordítását 1823-ban egy másik xéniájában így „intézte el” végérvényesen: Messze ménéit Musád, magyarul is németet írtál: Ach tán szellemi lágy flöte kerengni csinált. Kíméletlenül szigorú volt mindenkivel. így önmagával is. Mindez persze nem véletlen, hiszen nem ,a magyar vagy európai lehetőségeket vizsgálta s tekintette; a bécsi és itáliai utak összetettebb távlatokra nyitották rá szemét. Az alternatívák helyett inkább a szintézis volt számára a fontos, még ösztönösen is. A művészetet — és nem az irodalmat vagy színészetet vagy festészetet —, hanem a teljes művészetet óhajtotta szolgálni Kisfaludy Károly. Irodalmi célkitűzéseit, így ideáit is, pontosan fogalmazta. Kritikai jegyzetek című írásában sok-sok fontos megállapítás olvasható, amelyik a magyar szellemi-művészeti élet valóságára utal. A kortárs irodalomról írta: „Literatúrónk hasonló egy otthon ülő gyámoltalan emberhez, (kinek jó a tüdeje, lába rossz, keze jó, feje szédeleg, mindig panaszkodik, de nem segít magán, szökni akar s a ponyvára esik. Jön a sok orvos, ki régi, ki új szerrel neki- áli, cibálja, metéli, kínozza és 'éktelen lármával a józanok szavait felüti.” Ugyanakkor pontosan fogalmazza meg a tennivalókat is: „Hazafiságból valami munkát dicsérni annyi, mint a hazával elhitetni, hogy szebbre, jobbra számot nem tarthat. Vagy oly nyomorult állapotra jutánk, hogy minden magyar nyélvan írt apróságért már hálával tartozunk, s ezt toroktátva hirdetni kötelességünk? Ha li- teratúránk, nyelvünk minden szépségei mellett .azon fényes ponton nem is áll, melyen a nyugati nemzeteké, vannak mégis férfiaink, kik bárhol is érdemmel meg- állnának, nem szükség azért minden idétlen versfaragóinak tömjént hintenünk. Mi maradt az érdemnek, ha a gyöngét is istenítjük?... A művészet többet kíván, a mívelt ember többet vár. A meztelen gondolat faragatlan gyémánt, a művészet adja meg fényét.” Ezek után kiderül, hogy Kisfaludy Károly arcképét megrajzolni nem is olyan egyszerű. Aztán kérdés az is, hogy melyik képére vagyunk kíváncsiak? A Barabás Miklós rajza után készült metszet egy külsejében vonzó férfit mutat. Csigákba göndörödő vörösesbarna hajával, szép és magas termetével jellegzetes 1009
