Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Varga Imre: A Mester természete prózából (esszé)
nél többet tudunk, -annál kevesebbet vagyunk, s ráadásul alábecsüljük azt is, ami különbözik tőlünk, mert szokásaink burkában élünk. Álmok és szerepek — a köztük feszülő hatalmas ívet töltik be Weöres versei. Nem érdemes őt (mint ahogy más igazi poétát sem) a kész kategóriák felől megközelíteni vagy éppen a meglévő rendszerek valamelyikét ráerőszakolni; szinte az élet tarkaságával, a természet változatosságával színpompázó verseket dogmák vagy ritmusképietek felől megközelíteni. Mert akkor legföljebb a „befelé fordult lírikus'’ látható; mintha nem éppen az lenne a legjellemzőbb életművére, hogy aligha van költészetünkben tág-asabbb világú, kíváncsibb, az emberi kultúrát nálánál egynek mutatóbb poétánk. Nemcsak a kor és hely nem kötözi, hanem még a nyelv se („düh ladi kengi cög nyi voa!” rimánkodik a Mahruh veszése lantosaként, s egy öregkori rögtönzésben: „Maliié limele ke kaitt rugantó báhele ke katt / zsenkaddir mundur rahu nahapi tü zemzem uhel ke katt.”), nem köti a nam se, idegen század költőnőjének testébe, érzéseibe, gondolataiba öltözik, s olyan gonddal alakítja, hogy külön „életmű” lesz belőle. Ez lenne ama bűneként felrótt „statikus világnézet”? Vagy az a baj, hogy a Mester (mint minden meditativ alkatú művész) túljut a világnézeten, hisz a dolgokat 'általában „nem valamilyen irányból” láttatja, „hanem közös gyökerüknél” tapintja meg? De mégsem vallásos, ahogy ezt érteni szokásos, de nem is ateista (ahogy néhány szűkeszű kuItúrarombo 1 ónak ez fölképződik). Nem válik-e ilyen mélységekben (vagy magaslatokon) amorálissá a szavak mestere? Ellenkezőleg! Micsoda panoptikuma bomlik ki itt a kispolgároknak, érzelgős honfitársaknak, csupaszív-lényeknek, szörnyetegeknek. S nem érdekből bán el velük a toll, hanem inkább szerető szigorúságból. S az amit számtalanszor megcsodálhatunk: a természetszeretet (ahogy képeit megformálja, megszerkeszti, ahogy a világot kézbefogja, ahogy védené óvná a kártevőktől, szennyezőktől), a színek sokasága, a mozgás plasztikussága... Az életidegen dalnokok másról szoktak hírt adni. Még pesszimista darabjain is ragyog valami világon túli derű, valami fényen túli fény. Ragyognak a világ eresztékei. II. S végül: talán nem számít ünneprontásnak, ha átnyújtom az olvasónak tavalyról megmaradt néhány haifcumat. Tudom, ez a versforma a 'természet és az emberi létezés különös és szokatlan képeit villantja fel; a külső és belső világ találkozásaiból, ütközéseiből kicsiholódó szikrák: ezek a haikuk. Világnak, természetnek számít-e a vers? Ha igen, külsőnek vagy belsőnek éppen? Van-e értelme az ilyen elhatároló jelzőknek? Olvasóként a Weöres-versekből annyi tünemény, kép villant föl, hogy volt bőven mit ebbe a japáni formába illesztenem: hol humorosan, hol meg komolyan. Következnek tehát az Áthallások és Áthallásokból és máshonnan is: SZAKADT ÓSDI BÁLI LEGYEZŐ Üljünk talán az elnémult székre, ahol most nincs elefánt. KESERGÖS SZERELEM Megcsókoltalak engem, hát mért öltél meg tégedet, miért? HAIKUBB MINT A MINTA Fehér telihold. Erkélyrácsra akadva útja véget ért. TEREMTÉS UTÁN A hetedik nap még a pokol elé is napsugár esik. 990
