Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Radnóti Sándor: Egy igen nagy költő (Születésnapi laudatio) (tanulmány)
RADNÓTI SÁNDOR Egy igen nagy költő SZÜLETÉSNAPI LAUDATIO Mit elvégez a sok dolog sosem az 6 elgondolása (Le Journal — 1953) Weöres Sándor legelső, 1934-es kötetében olvasható az a vers, amelyben „Sok hangoknak, kürtöknek, imáénak, állatiménak / zűr-miséjén fülem dobja visszahallgat Mallarménak // földre-ejtett, félig-meddig elfelejtett kínrimére, / ez a vers egy kis levél a múlt századi csín címére.” (Disszonancia). Ebben olvasható ez is: „Mi lesz mostan? Alig-használt príma hátultöltő semmi. / Pedig én még most akartam egy igen nagy költő lenni.” Az „igen nagy költő” hagyományos értelmének egyik fajtáját pedig eszázadi költészetünkben senki sem közelítette meg Weöresnél jobban. A zsenit e tradíció szerint a szabad teremtés, a cél nélküli célszerűség, a nyelvi képzelet túláradása jellemzi. Egyénisége háttérbe szorul vagy nincs egyénisége a szó köznapi, polgári értelmében, mert közvetít valamit, ami nem tőle származik, s ami idegen ama köznapi élettől: az ember valóságos — költői — ,létét. Weöres konaii feltűnésének tanúi nem ugyanabba a speciesbe tagolták az ő alkotásmódját, sőt lényét, mint másokét vagy a magukét: valaminő csodálatos kobold fúr-farag s csinál káprázatosán szép dolgokat. Egy valóságos gyermek, vagy később egy felnőni nem tudó, félig-meddig gyermek, manó, emberke tündérkedik. Az igen nagy költőség ára a kicsiség. S ez nemcsak mások esetleg torzító kicsinyítése. Képletesen szólva Weöres költészetében a súlyos baudelaire-i albatrosz, .a mal- larméi jégbe zárt hattyú — a Költő, a Költészet — könnyül lengeteg bóbitává. Játékosan lekiesinyediik a költészetnek a köznapi világgal való szembenállása, noha pillanatra sem kétséges, hogy fennáll, a szépség elveszíti pátoszát, de megnyer valamit, ami az Élet és Költészet dichotómiájának hagyományában fölötte ritka: a magátólértetődőséget, a természetességet, A kínrím és a bonyolult ritmus evidenciáját. Az 1937-es Bóbita-vers (A tündér) gyermekvers (is). Először a Gyümölcskosár című első gyermekverskötetben jelent meg (1946), majd A fogak tornácéban (1947). Károlyi Amy Kulcslyuklírája megőrizte Weöres egy levélrészletét a ’40-es évek elejéről, melyben tervezett egyetlen gyermakkönyvét élete legkomolyabb feladatának tekinti. S ez nemcsak abban az értelemben igazolódott be, hogy azóta e versek magyar nemzedékek legkorábbi költői .anyanyelvévé váltak, hanem a nagyság—kicsiség .ama dialektikája értelmében is, amiről szólni próbálok. A költői szándékot Weöres így fogalmazta meg: „Ahányszor gyermek-verset írtam, mindig arra törekedtem, hogy egészen egyszerű, zárt tartalmat dallamos formában, szuggesztíven fejezzek ki, kristályszerű dolgot hozzak létre.” Ma visszatekintőleg ritmuspróbákról beszél, melyekbe érzelmi tartalom csak véletlenül szivároghatott be. A hatást tekintve az eredmény a szándékibaianság látszata, s iá „tartalom” valóban végtelenül leegyszerűsödik vagy semmivé töpörödik. Nemcsak a gyermekversekben. Weöres korántsem avantgardista .indíttatásból írt „érthetetlen” avagy üres értelmű verseket. A „panyigiai ü”-nek (Táncdal — 1942) nincs lényegi köze sem Palasovszky vér.bélű tevéjéhez, de még a maga fordította Henri Michaux holdragonidragárdáihoz és honkukarakonkuákjaihoz sem. A teljesség felé című traktátus (1945) eszménye az idegen nyelven olvasott, nem értett vers. E meditációs gyakorlattal „eljuthatsz oda, hogy anya-nyelved szövegeit is 963
