Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Kovács istván: "Arad pedig..." (esszé)

tét se hagyjanak el. Szállításukban ő maga is segédkezett. Amikor később, már a szálláshelyén leült, hogy éhét elverje, döbbenten látta, hogy csurom vér..., pedig se kartácsszilánk, se puskagolyó nem érte. Mundérját sebesült bajtársainak vére fogta össze. Felidézve az elmúlt órák puskaporos élményeit, elégedetten nyugtázta, hogy mindig megőrizte hidegvérét, ura maradt akaratának. „Felfedeztem azt is — emlékezik vissza —, hogy minden bizonnyal jó hatással voltam alantasaimra, mivel ettől kezdve türelmesebben fogadták dorgálásaimat, fegyelmezéseimet és nagyobb tisztelettel hallgattak.” Ponirískit egyébként az előző napon nevezték ki kapitánnyá.

A lengyelek néhány foglyot, két halottat, két csonkolt és néhány könnyebb sebesültet veszítettek. A roham során elesett lengyöl és magyar halottakat december 6-án katonai tiszteletadással búcsúztatták Üjaradon: „Az öt koporsó, mellyek mindegyike virágkoszorúval, az elvérzett bajnokaink fövegével ékesítve volt, rendben egymásután, fölváltva, honvédektől, önkéntesektől, honvéd és nemzetőri tisztektől vitetett. A koporsókat követte a táborvezér és az egész tisztikar...” — emlékezik visz- sza a Közlöny aradi tudósítója, aki a debreceni nemzetőrség tábori lelkészének, Könyves Tóth Kálmánnak gyászbeszédét is idézi. A protestáns lelkész a következő szavakkal búcsúztatta a katolikus légionistákat: „És egy olly földrésznek fiai is fe- küsznek itt, ímelly földrész egykor országnak, Lengyelországnak bívaték, melly országnak nevét az országokkal különben telhetetlen földi fejedelmek irtóztató vérrel törölték ki az országok névsorából. Bgy olly nemzetnek fiai feküsznek itt, melly nemzet a vad erőszak v.asjároma alatt megroskadt, melly nemzet a bilincstől elmenekült fiait széttoüldé a nagyvilágba, hogy panaszolnák be a népeknek ,a földi fejedelmek gonoszságait, s .lennének a népszabadság üldöztetett, de bátor apostolaivá, s ha másképp nem lehet, vértanúivá!”

A katonai pompával végrehajtott temetés mindig megrendítő. Talán erőt adó is. Esetleg arra is alkalmas, hogy egy közösség szétzilált önbizalmát helyreállítsa. Mi azonban nem azért idéztük a gyászjielenet leírását, hogy a megrendültséget érzékeltessük. Azt kívántuk dokumentálni, hogy a reformkort mennyire átitatta a lengyel ügy, hogy a magyar honpolgár akkoriban mennyire át- és mennyire magáénak érezte a lengyel nemzet sorsát. Az ökuménikus szellemben végtisztességat adó Könyves Tóth Kálmán nem, 1848-ban .tanulta a lengyel kérdést, és az e kérdésre adandó válaszokat. A lengyel kérdés jelenvalósága a .reformkori magyar tudatnak szerves részét képezte.

Az aradi magyar sereg iaz ostiromágyúk és a lovasság hiányát érezte meg leginkább. Az ulánusokkal vívott csetepatékban a .kislétszámú nemzetőri lovasság rendre .alulmaradt. Emellett az ellenséges erők becserkészése, közeledésükről időben érkező híradás is elképzelhetetlen volt gyorsan mozgó és a rábízott feladataknak pontosan eleget tevő lovasság nélkül. Az aradi sereg parancsnoksága azt javasolta Wysookinak, hogy alakítson egy .lengyel dzsidáscsapatot. A lengyel őrnagy Poninski kapitányt bízta meg az alakulat felállításával és ötven embert bocsájtott a rendelkezésére. Ez volt közvetlen előzménye a .lengyel légió 1. dzsidásezrede megalakulásának. A Poninski által szervezett század megkapta a hazabocsájfott nemzetőrök lovait, a helyi .raktárak ruhakészletéből .pedig az osztrák ulánusok piros színű hajtókás zöld kurtkáját és zöld nadrágját öltötte magára, de meghagyta a bárányprómes, négyszögletű, piros gyalogsági sapkát. A dzsidára piros-fehér-zöld kis zászlócskát tűzött. Az első dzsidásszakaszt Poninski kapitány éppen december 14-re szerelte fel.

Máriássyék tudták, hogy a sikertelen éjszakai roham távoli visszhangja felveri a temesvári haderőt. „Tegnap délután 6 ór.a óta mindnyájan fegyverben állunk” — írja december 13-i keltezéssel a Közlöny aradi tudósítója. De .a magyar erők hiába várták felkészülten a temesváriak támadását: „december 14-e szégyenletes nap lett.”

A jelentősebb számú, de különösebb harci értéket nem képviselő népfelkelők mellett gróf Letaingen vezérőrnagy — az aradi vértanú unokabátyja — és báró Blomberg ezredes 2500 gyalogost és 3 század lovast, valamint tizenöt ágyút vetett be az újaradi földhányások mögött fölsorakozott magyar csapatok ellen. Legjobban az osztrák vezérek .lepődtek meg azon, hogy mekkora sikerrel. Most alkalmuk nyílott rá a lengyeleknek, hogy a december 4-én elmaradt dicsőséget kivívják maguknak. Hogy

917