Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Nemes Nagy Ágnes: Verselemzés (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz) (esszé)

bői. De azért addig is fel-feltűnik valamely magyar író tollán egy-egy új szó, s nem tudni róluk, megélnek-e, vagy visszaesnek a nincsbe. Ilyenkor egy-egy szótalálat új lelki földrészt jelent, frissen születve a (nyelv-)tengerből. Milyen remek találat a „bukkanás”: a pontossága, az érzékletessége, a hangzása, amely mintegy hordozza az értelmét. Ma is, valahányszor az autóút mellett megpillantok egy bizonyos figyelmeztető táblát, amely két összeérő dombocskát ábrázol, mai is mindig kinyitom a számat és elmormogom: bukkanó következik. Nem tudom megállni, hogy ki nem mondjam, hiszen Csokonaira emlékezem vele.

A vers motívum-kincséből még egy részt szükséges okvetlenül kiemelni, mint az örök témának és a személyes, eltéveszthetetlen élménynek összefor- radási sávját. A természeti képsort tudniillik. Már a „Kisasszond” helységnév szerepeltetése is — az első versszakban —• megüti azt a feledhetetlen hangot, amely a versre jellemző lesz: az általános egyszerre konkréttá válik, akkor, ott, most, itt történik az, lesz élménnyé az, amit a vers hordoz. Kisasszond — ezt a földrajzi pontot nem lehet nem rögzíteni emlékezetünkben. Természetesen szerencse is kell az ilyen nosztalgikus nevekhez. Nem lehet minden helységnevet belepakolni a versbe, csak azért, mert véletlenül igaz. Dukai Takách Judit, a tehetségesen indult költőnő (Berzsenyi szerelme egyébként) így dalol: ,,... időmet így töltöm, kies Paty, tebenned ...” — Hát ez nem megy. Drága Judit, bármily kedves tájék lehetett, Patyot törölni kell. — Kisasszond viszont, a Kisasszond név önmagában is poézis, a magyar preromantika szócsillaga. Nem csoda, ha „E helybe andalogni jó / E hely poétának való.” Ez a „poéta” itt, vagyis egy pöttömnyi önarckép (és megismétlése a második versszakban) mintegy előkészíti a sokkal későbbi motívumot, a költői teremtés villámfényes éjszakáját. Itt még, az első három versszakban nincs villámlás, itt csodálatos, holdas tájkép látható. Egy bizonyos tájkép, megtapasztalt, szemmel látott, láhbal-tailppal bejárt tájkép — (habár a későrokokó nimfái cicáz- nak benne és a preromantika általános holdja süti. Gyönyörű az, ahogyan a

18. század kötelezően korszerű, európai kliséi áthajolnak az egyedibe, a konkrétba, az általános áthajlik a reálisba, hazaiba, a költői szerep a költői élménybe. Vagyis a preromantika áthajlik a romantikába. Vízválasztónál állunk itt, a mohos gyertyánok között, az európai líra nagy korszakhatárán, a csörgedező forrás elválasztja a romantika-előtti lírát a romantikustól, és az utána, belőle következőtől, hiszen ez a modern líra forrása. Itt, ebben a határsávban kezdődik az, amit a líra mai fogalmának nevezünk. A fiatal Goethe Zefírjei, Lunái jutnak eszünkbe, amelyek mégis olyan foghatóak, vagy megint Rous- seau-ból a rekettyék aranya, a hangafű bíborpirosa (vagy pláne a télizöld kékvirágos mezője, amely egy szép szerelem rámája a Vallomásokban). Csokonai nimfái kákasátorokba laknak, micsoda kép ez, és újra milyen szerencsés szótalálat. Nem is beszélve a szőke bikkfákról, illetve méltató szavakat alig találva rájuk. Ezek a szőke bikkfák a magyar lírai jelzős szerkezetek legelső sorában szőkülnek. Mert persze hogy szőke a bükkfa törzse, ehhez szó nem fér Csokonai óta (azelőtt szürke volt), csakhogy ezeket a fatörzseket még holdvilág is süti — ott, akkor, Kisasszonyon —, minek következtében szőkébbek a szőkénél, legalábbis ezüstszőkék, a lenge holddal együtt lengedezésbe fogva, világosulva, homályosulva, halkai mozdulni kezdve, valamely titkos, erdei koreográfia előírása szerint. Csokonai csodálatos erdőképe nemcsak festmény, hanem rejtett film is, nem állókép, hanem mozgókép; egyfajta átmenetként a természetfotó 'és a látomás között.

912