Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Nemes Nagy Ágnes: Verselemzés (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz) (esszé)

NEMES NAGY ÁGNES

Verselemzés

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A MAGÁNOSSÁGHOZ

Áldott Magánossdg, jövel! ragadj el Almodba most is engemet;

Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet! öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam, Hogy itt Kisasszondon reád találtam.

E helybe andalogni jó,

E hely poétának való.

Itt a magános völgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez,

A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csergedez.

Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak;

S csak akkor úsznak ők elő,

Ha erre bölcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát,

Estvéli hús álommal elborítja A csendes éjnek angyalát.

Szelíd Magánosság! az ily helyekbe Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe Gyakran vezess be engemet,

Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerülöd,

Kerülöd a kastélyokat;

S ha bévetődsz is, zsibbadozva szülöd Ott a fogyasztó gondokat.

A félelem s bú a vad únalommal — Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.

A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted;

A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted.

Futsz a csatázó trombiták szavától,

Futsz a zsibongó városok falától: Honnyod csupán az érező Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak Csak te szent erdődbe van,

Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallgatja a boldogtalan.

Te azt, ki megvetette a világot,

Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és apolgatod;

Magát magával bíztatod.

Te szülöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bölcseket,

Kinek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket.

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted Gyakorta mint sohajtozom,

Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom.

Artatlanúl kecsegtetel magadba,

Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai,

Kőről kövekre görgenek, zajognak,

Mint Rajna bukkanásai. —

De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, Mint éji harmat, napjaink lehullnak. Tisztán, magába, csendesen:

Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál:

Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál.

Síromba csak te fogsz alá követni,

A nemtudás kietlenén vezetni:

Te lészel, ah! a sírhalom Völgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utolsó könnyemet,

Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet.

Áldott Magánosság! te légy barátom, Mikor csak a sír lesz örök sajátom.

De ez napom mikor jön el?

Áldott Magánosság, jövel!

Csokonai verse, mint címe is közli, nagyon aktuális témát feszeget. Korunk, századunk visszhangzik tőle; művészetek, tudományok foglalkoznak az elmagányosodás problémájával, pszichológia, szociológia írja le tüneteit, formáit, kutatja okait. A Magánossághoz azonban egyszerre világossá teszi, hogy egyáltalán nem modern korunk specialitásáról van szó, annak ellenére, hogy Csokonai magány-képzete — legalábbis első látásra — nagyon eltérő a mienktől. Neki jó, neki áldott, nekünk rossz a magány. És nemcsak neki áldott, dehogyis, már az ólkortól kezdve tele vian a művészet, a bölcselet, az elmélkedés a magány fölfedezésével, miközben ez a lelki—szociális helyzet is, mint az emberiség jónéhány alapfogalma, korszakról-korszakra változtatja az arcát.

908