Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
— A Szovjetunióban is vannak elképzelések — vetette közbe Frank. — Kosziéin csak egy fecske. Nem valószínű, hogy nyarat fog csinálni. — Miért nem? — Erős a másik óddal. — Meg a rendőr — mosolygott Frank részegen. — Milyen rendőr? — Amelyik az órabér fejében posztói. — Ezt Marcuse mondta — figyelmeztette őket Sebestyén Márton. — Marcuse! Marcuse! — kezdte csapkodni Balog dühösen az asztalt. Intett a pincérnek, hogy fizet. Sebestyén Márton tettetett értetlenséggel bámult Frankra. — Szerinted hármunk közül kinek a fejében van a rendőr? Batag a hajába túrt, az állát vakargatta, pislogott. Meg akarta fontolni, hogy mit válaszol. — Nem az enyémben, az biztos — mondta végül. Frankot hazafelé egész úton Balog viselkedése foglalkoztatta. Az elfogyasztott ital önmagában elég lett volna ahhoz, hogy egy szavát se vegye komolyan, de nem először kételkedett Balogban, akinek a Kommunizmus Fiai összejövetelein mindig, minden újszerű és váratlan dologra felragyogott az arca, lelkesedése mondhatni, páratlan volt, Franknak gyakran mégis az volt az érzése, hogy nelm minden ellenszenv nélkül hallgatja őket. — De akkor mit keres köztünk? ... Hogy erre gondolt megint, rossz érzés fogta el: méltatlanul ül a fekete autóban. Tudta, hogy mit kellene tennie: szólni a sofőrnek, hogy álljon meg, otthagyni a fekete autót, a főszerkesztőjét, de igazából nem volt hozzá elhatározása. Azt gondolta: — Túl sokat ittam, legjobb, ha mielőbb ágyban leszek ... Ábrándozott magában. Talán egy keskeny nyomtávú vonaton volna a helye, batyuk és gyümölcsöskosarak között. Ha már nem tudott — nem akart — változtatni a helyzetén, szerette volna, ha legalább százötven kilométeres sebességgel száguldanak az éjszakai országúton hazafelé, de az autó elég öreg volt már, többszörösen felújított, a sofőr Frank türelmetlen nógatásaira hiába lépett a gázpedálra, s nyomta rendületlenül, a százkilométeres sebességet így is csak a hosszabb lejtőkön érték el. Balog szuszogva szunyókált. Fűzfő és Kenese között felriadt. — Egy szavamba kerül! — mondta keményen. — Micsoda? — Az egész ... NEGYEDIK FEJEZET Kis Ágota nem találta a rejtély kulcsát: mi lehetett az oka, hogy Gerzson azon a mégiscsak-nászéjszakán nem aludt a felesége mellett. Frank sem. Reggel hét óra tájban borzasán, földig érő hálóingben, az elfogyasztott italoktól és a mély alvástól bódultán, a karfába kapaszkodva ereszkedett le a lépcsőn. Meglepődve látta, hogy a nyitott kereveten Gerzson és Frank félig felöltözve fekszik egymás mellett. Kis Ágotából nem hiányzott a humorérzék, különösen másnapos állapotban. Megkapaszkodott a lépcső tartóoszlopában, jobban mondva átölelte, és halkan nevetgélni kezdett. Volt abban valami komikus és idétlen gyöngédség, ahogy Gerzson ingben, nadrágban, zokniban szuszogva öleli az öccsét, aki viszont úgy feküdt, mint egy darab fa: hanyatt, hosszú lábait messze kinyújtva, a homlokán vizes zsebkendő. — Ezek aztán fejibeflőtték magukat — kuncogott Kis Ágota. Törte kábult fejét: mi lehet az olyan különös, tmár-már megfejthetetlen kifejezések mögött, amiket Frank az este használt: „Én sohase önmagamért vagy puszta szeszélyből lázadok fel vaűialmá ellen, bár kétségtelen, vannak dolgaim, amelyék nem állnak messze az anarchista elképzelésektől...” „Ügy gondolom, hogy a diáklázadások megmutatták Berkeley-től Párizsig, Trentótól Berlinig, hogy sok mindent 899
