Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - JUHÁSZ FERENC 60 ÉVES - Kabdebó Lóránt: "Viselni a kegyelmet" (Juhász Ferenc újabb költői korszaka) (tanulmány)
Mit tehet a nyelv művésze, ha ilyen ellenerővel találkozik ? Magába fogja és vagy tömör, néma hallgatásiba gombolyodik (mint tették halálba hulló társai), —vagy kivágja magát: teremt egy pszeudo-mítoszt, amelynek segítségével formát ad a formátlannak, keres egy erős-kötött szerkezetet, amelyben elzengi a szembesülés alaktalan lét-tényét, és kiválaszt egy költői hangnemet, amelyen előadja a valójában kimondhatatlant. Sikerülhet ez? Ha egyensúlyt tud teremteni a létező világ, történelme és saját személyisége hagyományos formái és a feltalált alaktan, nevezhetetlen, megragadhatatlan ellenvilág között. Juhász ennek esztétikai formáltságát teremtette meg. Azt a kifejezési pillanatot találta el, amelyet az imádkozó európai ember ebben taz ellentmondásos dramaturgiai-grammatikiaii formulában él át évezredek óta: et ne nos inducas intentatione, séd libera nos a rnalo. Mert miért kell megszabadítani a gonosztól, ha -előzőleg máir kisírtuk, hogy ne vigyenek a kísértésbe? Mert állandó egyidejűség van bennük: a kísértés és a gonosz léte egyazon közeg, amely önmaga el- szabadítására vonz bennünk és történelmünkben egyaránt. A direktben megfogal- mazhlaita-tlan másság: amely állandóan bont minket. Mi csak úgy létezhetünk, ha ellenében nyilvánulunk meg. Nem a mi részünk, mégis bennünk van. Ellenünk van. „Imádkozhatunk” ellene, és örvendhetünk, ha valaki, költő, ihletett pillanatában rá- érez az ember veszélyeztetettségének ily lényegi állapotára -és egyben talál olyan áthidaló keretet (pszsudomí-toszt, cselekményt, nyelvezetet, hangnemet, versformát), mellyel formába önti találatát. Formát ad a formálha-tatlannak. Mintha a posztmodern esztétika kívánalmait -akarná kielégíteni: „Ilyen érvényes és létező irodalmi szemléletformák összjátékaként azután igen összetett textuális »valóságok« hozhatók létre, melyek az irodalmi világ-teremtés (történeti) szabályai szerint formálódnak -meg, s így alkotnák immár csak az irodaimiság jelköz-egében értelmezhető jelentéseket. Nem vadóságanalóg módon, -hanem a jelrendszer kialakította nyelvi jelentéstér megsokszorozásával: nem valamiféle szövegfonmában megjelenített »látványt« vagy »vi-lágszeletet« közvetít ilyenkor a szöveg, hanem olyan poétikai útmutatásokat ad, amelyek az olvasói tapasztalatban felhaimozottt (társítható) képzeték -egy nem-integratív, középpontmentes, a külvilág rendezőelveitől független logika szerint rendezik újra. Nem a valószerűség para-digimatikája, hanem az esztétikai jelentésvilág eddig nem tapasztalt módon szabad és egyéni kiterjeszthetősége teszi lehetővé -a tapasztalatiság -határainak posztmodern túllépését. Mindenekelőtt azzal, hogy a posztmodernség a nyelvi megformáltság módját minden más poétikai tényezőhöz képest feltétlen és -elsődleges jelentőséggel ruházza fel” (mint ahogy Kulcsár Szabó Ernő mondja a Jelenkor nyári kettős számában megjelent ismertetésében.) Juhász Ferenc sajátos költői útján mégsem lehet véletlen, hogy egy majd’ három évtizedes verscsíra épp most szökken szárba, méghozzá ily maikacsan, egyszeri megformáltságát (1983) túllburjánozva. Mondjam azt: a Fekete Saskirálynak így és most kellett megszületnie. Pontosabban: ebben a formában és ebben a pillanatban a legszerencsésebb csillagállás alatt ölthetett testet. H-add kövessem létrejöttének fokozatait, a Juhász-költészet megújulásának állomásait. A BOLDOGSÁG (1984) Mikor kezdődik új korszak egy -költői pályán? A kortárs rendszerint utólag figyel fel rá. Amikor 1984-ben megjelent A boldogság című kötet, szinte alig üdvözölte a kritika. Pedig micsoda csillagállás -jegyében fogant! Előző évben szemlét tartott eddigi költészetén Juhász Ferenc, a válogatás címe: Remény a halálig. Benne és általa élete infernóját úgy élte újra, hogy az már új költői világ felé mutasson: a halottak országából kilátást nyisson. „A csontváznak a földben már nincs -reménye... Az emibeméűküli természet a betöltődő törvény. A 871
