Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Gömöri György: Magyar irodalomtörténet - angolul
GÖMÖRI GYÖRGY Magyar irodalomtörténet - angolul Kevés irodalomtörténeti művet előzött meg olyan várakozás, minta Czigány Ló- rántét. A Londonban élő irodalomtörténész könyvét angol nyelven, eredetileg az American Council of Learned Societies megbízásából írta, de a megbízó az elkészült kézirat kiadására különféle okoknál fogva már nem vállalkozott, így került az aztán az oxfordi egyetemi kiadóhoz, hogy annak .^népszerűbb” részlegénél, a Clarendon Pressnél lásson napvilágot 1984 elején. A huszonöt fejezetre osztott mű teljes címe The Oxford History of Hungarian Literature, From the Earliest Times to the Present, terjedelme a jegyzetekkel, bibliográfiával és kifejezésmutatóval együtt mintegy 582 lap. Minthogy Riedl Frigyes 1906-ban megjelent angolnyelvű magyar irodalomtörténete óta egy szerző ekkora feladatra (a magyar irodalomnak a kezdetektől napjainkig való bemutatására) nem vállalkozott, érthető, hogy Czigány munkája már jóval megjelenése előtt érdeklődést keltett, s hogy a (kézirat hosszas várakozási ideje (mert azt a szerző már 1978-ban befejezte) aggodalmat váltott ki a könyv megjelenéséért szurkoló szakmabeliek .táborában. Irodalomtörténetének bevezetőjében Czigány hangsúlyozza, hogy noha célja az, hogy „a magyar irodalom hagyományos szemléletét közvetítse az olvasónak’*, néhol azért eltér a megszokott (vagy a Magyarországon elfogadott és hangoztatott) nézetektől. Ez a hagyomány szerinte elsősorban az irodaiam társadálomjavító szándékának, illetve „nemzeti fennmaradásra” irányuló erőfeszítéseinek hangsúlyozását jelenti („.literature in Hungary has alwys been primarily a vehicle for national survival and social improvement”) — ebben a tekintetben, úgy véli, a nem-marxista magyar irodalomtörténészek nem különböznek a marxistáktól — ő azonban ezt a vonalat igyekszik kiegészíteni azoknak a modem művöknek a méltatásával, amelyek ezt a nemzeti, illetve társadalmi kötelességet elhanyagolják. Ezzel, úgy reméli, felhívhatja a jövő tudósainak figyelmét egy olyan magyar irodalomra, „amelyet még a magyarok is alig ismernek”. Az oxfordi magyar irodalomtörténet szerzője tehát igyekszik óvatosan eljárni, középutat keres: mivel egyrészt a teljes magyar irodalom képét közvetíti, ezt csak a hagyományon keresztül véli megközelíthetőnek, másrészt viszont fönntartja magának a jogot, hogy korrigáljon, hiszen az egyszerű közvetítésen túl válogat, mérlegel és interpretál is, nyilván nem mindenben értve egyet a hazai irodalomtudomány álláspontjával. Ez eddig rendben is lenne; de nézzük meg, mennyire tág és rugalmas Czigány irodalomfogalma? Mennyi fér bele a hagyományból, mennyi az újításból? Másképpen fogalmazva a problémát: mit ír a Londonban élő szerző? Magyar irodalomtörténetet széles kultúrtörténeti háttérrel, vagy olyan művet, amely csak a szépirodalmat (s néhol a kritikai irodalmat) veszi figyelembe? A régi magyar irodalom tárgyalásakor szinte lehetetlen az utóbbi felfogást következetesen érvényesíteni, de azért Horváth Jánoshoz, vagy .akár Szerb Antalhoz képest Czigány Lóránt mintha egy szőkébb irodalomfelfogást képviselne. Bár a korai magyar krónikákkal foglalkozik, a XVII. század krónikairodalomának Olyan képviselőit, mint a Krakkóban világkrónikát kiadó Benczédi Székely István, illetve Oláh Miklós, Forgách Ferenc és Istvánffy, nem tárgyalja; a magyar humanizmust áttekintve említi ugyan Bonfinit és Galeotto Marziot, de nem szól a nemzetközi hírnevű Zsámbotki-Sam- bucus Jánosról, és a Sallustiust magyarító Baranyai Decsi Jánosról. A későbbiekben vizsgálódásai körén kívül rekeszti a magyar emlékinatírás olyan jeles alakját, mint 948
