Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Darabos Pál: Karnevál és apokalipszis (Hamvas Béla regénye és tanulmányai) (tanulmány)

zékeltetni, akkor a „démon” kifejezést használja, amivel az emberek szenvedélyektől és mániáktól való megszállottságát sűríti egyetlen képbe.

Ezek előrebocsátása után megállapíthatjuk, hogy a Karnevál „hősed” ilyen maszkot, álarcot viselő, és ilyen „démoni” megszállottságtól szenvedő emberek, másként „ördöngősök”, ahogy ezt korábban, a harmincas években a válság problémájával egyidőben, egy korai regényében megfogalmazta. Maszk nélküli, „normális ember”, azaz homo humánus kevés akad köztük. Nem véletlenül. A Karnevált a regény narrátorának, Bormester Mihálynak a szavain keresztül „vallomás”-nak és „nagyszabású sorskatalógus”-nak nevezi, és egyben azt az alcímet fűzi hozzá, hogy „Mi az, amit egymásról tudnunk kell?” A két első kifejezés arra utal, hogy a regénybeli maszkok és „démonok” felvonulása mind egyetlen ember, a narrátor Bormester Mihály önmagában felismert álarcainak és démonainak leleplezése és átvilágítása sorskatalógus és vallomás, azaz lényegében véve szakrális „démonűzés” keretében, mivel ezektől az álvalóságoktól bárki csak oly módon szabadulhat meg, hogy kifelé, mások bírálata nyomán lénye részeiként ismeri el őket, befelé pedig megtagadva önállósult érvényüket, és ellentétpárjaikkal semlegesítve egymást valamennyit lénye integráns, de uralt részévé változtatja. Az imént idézett alcímet pedig azért adta a regénynek, mert fölfogása szerint mindenki a regényben leírt elemekből áll és fog állni mindig: ezekből az elemekből alakul ki a „közönséges ember”, vagyis az, akik mindnyájan vagyunk. Ennek a gondolatnak az ismeretében a Karnevál (a zeneszerző Schumann sugallta címének megfelelően) sokkal mélyebb értelmet nyer, mint amit első pillanatban gondolnánk, és többé nem tekinthető öncélú irodalmi játéknak, panoptikumnak, ahol az író „viaszfigurák” légióit sorakoztatja fel (a regény lapjain több mint háromszáz szereplő jelenik meg), hogy a gondtalan olvasót elszórakoztassa. A Karneválban nemcsak Bormester Mihály sorskatalógusáról van szó, hanem mindnyájunkéról: irodalmi hősökéről, olvasókéról, írókéról és kritikusokéról egyaránt. Mindenki válságban él, mindenki karneváli szereplő, vagy ahogy Hamvas Béla a karneváli ember lényegét megfogalmazta: mindenki „a létfenntartás által kompromittált ember”, aki „nem veszi észre, hogy mialatt biológiailag, szociológiailag, pszichológiailag, morálisan, mondjuk szépen létéért küzd, önmagát kompromittálja. A létért való küzdelem, nem mint Darwinék hiszik, természeti, hanem pneumatikus folyamat. Az- ember jelentékeny erőt képes kifejteni, hogy egyre lényegtelenebb legyen. A Brihadaranyaka Upanishad azt mondja, hogy az állat az áldozat. Amivel Kína, Judea, Görögország, Irán megegyezik. Az állatot fel kell áldozni azért, aki több. A létfenntartás által kompromittált fordítva csinálja, a többet áldozza fel a kevesebbért. Ez a borzalom. Ez a komikum.”

A Karnevált ezért beavató műnek kell neveznünk, mert grandiózus tablón mutatja be, hogy milyen, az ember valódi személyét elfödő maszkokat kell átvilágítani, milyen mániákat, démonokat kell „kiűzni”, hogy a létfenntartás által kompromittált ember valódivá válhasson, elérhesse a homo humánus állapotát, akit máshol, hogy metafizikai bázisát érzékeltesse, még „mikrotheos”-nak is nevez.

A Karnevál hőseinek legnagyobb része természetesen nem ezen az úton jár, ezért jut csődbe egyénileg, és ebből következően társadalmi és történeti vonatkozásában is. A regény cselekményének kiindulási pontja ezt az általuk követett tév- utat jelzi: Bormester Virgil elvesztve azonosságtudatát elindul szülővárosába, hogy megkeresse önmagát; holott az embernek igazi önvalóját nem a múltban, származásában kell keresnie, azaz nem az „ősök útját” kell járnia, ihanem egy másik utat kell választania: jelen helyzetét kell felmérnie, maszkjait, démonjait kell átvilágítania, vagyis az „istenek útjára” kell lépnie, és azt kell megállapítania, hogy az „örök embernek” ezen az útján melyik stációnál tart. A Karnevál egész cselekménye abból fakad, hogy Bormester Virgil hamis úton indul el, és így ahelyett, hogy önmagát megtalálná, egyre jobban elmerül a létfenntartás által kompromittáltak világában; sikertelen házasságot köt, fiát a kórházban „véletlenül” elcserélik id. Herstal alkancellár fiával, és így fia életét az ifj. Herstal éli végig, az ifj. Herstalét pedig az ő fia; így hősei valamennyien utat tévesztenek, életüket nem a nekik szánt helyen élik végig), és az útvesztők nagy tömegében botorkálnak végzetük felé.

889