Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Darabos Pál: Karnevál és apokalipszis (Hamvas Béla regénye és tanulmányai) (tanulmány)
válságból való kilépés élményét, a katarzist, amelyben a válság átalakul és megoldódik. A katarzis élményét a vallásos terminológiának megfelelően „második szü- letés”-nek, vagyis „vallásos megrázkódtatás”-nak nevezi. Ebben az időben ezt az élményt nem történetinek, azaz kollektív, közösségi élménynek tartja, hanem egyéninek, aminek első példáját Nietzsche életében és életművében találta meg. Később azonban, és ennek ábrázolását ismét a Karneválban nyújtja majd, úgy látja, hogy a történet során ritka alkalmakkor ugyan, de mégis lehetőség nyílik kollektív kilépésre a válságból olyan közös megrázkódtatás nyomán, mint amilyen a második világháború és Budapest ostroma volt. Mivel azonban akkor ez a kollektív kilépés a lehetőség ellenére sem történt meg, amint ezt a történet eseményei bizonyították, ugyancsak a Karneválban teszi majd fel a kérdést, hogy milyen katasztrófák várhatnak még az emberiségre, hogy végre és végérvényesen felébredjen, és visszaforduljon a pusztuláshoz vezető útról? A válság megoldásához nélkülözhetetlennek tartja, hogy az erőfeszítések a válság lényegének megfelelően az emberi lélek legmélyebb pontjára irányuljanak, arra a pontra, ahol a transzcendenssel való kapcsolatában, az egészben végzetes szakadás történt. A válságból való kilépés első jelének e legmélyebb gyökérre való fel- eszmélést tekinti. A részdiszciplínák részéről a megoldáshoz való hozzájárulást csak ennek az egzisztenciális, vallásos alapnak az elfogadásával látja lehetségesnek. A harmincas években a válság megoldását, amint azt fentebb idéztük, „az emberiség heroikus ellenzékétől” várta, amelynek ősképét Hérakleitosz személyében ismerte fel. Ezek szerint Hérakleitosz az az európai szellemi ember, aki az emberiséget megpróbálja bázishelyére visszatéríteni, de a szakrális alapját elhagyott emberiség a szellemi ember szándékát már meg sem érti; ezért a szellemi ember magára marad, elszigetelődik, harag és kétségbeesés fogja el. Mégis egyedül ő őrzi az emberiség örök hagyományát, a logoszt, az ősi létegység gondolatát. Ezért Hamvas Béla a hérakleitoszi hagyományt őrző európai szellemi embert hiedelmeket elvető és a lét tiszta valóságával, a sorssal, a szükségszerűséggel szembenéző „heroikus pesszi- mistá”-nak nevezi. E magatartás felmérése alapján arra a következtetésre jut, hogy a válságban egyrészt a társadalom önmagát elárulja, mivel szakrális alapját elhagyta, másrészt pedig ehhez a bázishoz a társadalomban csak a társadalom szerepét egyedül vállaló és ezért magányossá váló szellemi ember marad hűséges: ő közvetít és tartja fenn a kapcsolatot a társadalom és a kozmosz között; egyben azonban áldozat is, akinek egyéni sorsa a reá mért feladat súlya alatt megtörik, felmorzsolódik, így jut arra a következtetésre, hogy a modern korban a társadalmon belül élő magányos a tradicionális filozófus és a poéta sacer, akiknek magatartását a válságon túl az aranykort, az örök államot építő írás fejezi ki. Hamvas Béla az írásnak már a harmincas években is csak ezt a formáját tartja legálisnak. Ekkortájt írt önvizsgáló műveiben kristályosítja ki a világválsággal szembeni saját magatartását is, és vállalja a „heroikus ellenzék” szerepét. Azonban az akkori gondolkodásában középponti szerepet játszó aranykor megvalósítását éppen a heroikus ellenzék említett korlátolt lehetőségei folytán egyedül a magánéletben tudja megkísérelni a kerti, az idillt a szellemi magatartással párosító életformában. Céljának azonban ilyen körülmények között is az egész közösség életének megalapozását és az aranykor felé vezető út mások számára való megnyitását tartja. Ennek alapján fogalmazta meg a „Magyar Hyperion” alakját, „az első aranykori embert”, aki felfedezte az aranykor örök valóságát és megvalósíthatóságának permanens aktualitását. Az aranykor megvalósítása azonban csak közösségben történhet, és Hamvas Béla erre irányuló törekvései, mint a nagy elődök esetében is, kudarcot vallottak, ezért az aranykor gondolatával párhuzamosan tanulmányaiban megjelenik a társadalomkritika is. Kritikájában az ideális társadalmi rend realizálására való törekvések kudarcának okait vizsgálja. A harmincas években divatos nemzet- karakterológiai irodalommal párhuzamosan, de azoktól teljesen függetlenül, és azo- kétól teljesen különböző bázison foglalkozik a magyarság karakterológiai kérdéseivel. Ekkor megfogalmazott gondolatai később a Karneválban is fontos szerepet kapnak. Ilyen tulajdonság többek között a magányba zárt individuális életmódra való 886
