Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Dúl Antal: Hamvas Béla - és "az a bizonyos esszé" (tanulmány)
tekintetben, az Ugyanis mind a létfenntartás által kompromittált, szabadságtudatában, méltóságában lefokozódott, eltömegesedett ember és a fölötte korlátlan jogával élő személytelen apparátus, a Nagyinkvizítor uralmának analízise. Az életút utolsó állomása: 1968. november 4-én agyvérzést kap, november 7-én meghal. A VÁLSÁG Mi vezette el Hamvas Bélát a hagyomány feltárásához? Kuriózuméhség, extravagancia, a „modern kávéházakban és szalonokban divatos sznobéria” — e lapos, rosszhiszemű címkéknek, amelyeket ellenfelei a negyvenes évek végén a műben való elmélyedés legcsekélyebb fedezete nélkül aggattak rá, éppen az ellenkezője. A belátást, hogy számára a modern európai életmegoldások között nem kínálkozik egyetlen, a válságból kivezető járható út, hosszú kutatás és konzekvens munka előzte meg. Mint már említettük, az első világháborút követő összeomlás krízisélményét a bölcselet síkján Nietzsche és Kierkegaard alapozza meg. Nietzsche szelleme valósággal lenyűgözi, nem megoldási javaslataival (a totális életelv, az örök visszatérés), amelyek maguk is válságproduktumok, és amelyeken Hamvas Béla hamarosan túl is lép, hanem módszerével, a feltétlen értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) követelményével, a minden értéket elemeire bontó könyörtelen éles analízissel. „Amit Nietzsche mondott, azt radikális egzisztencia-mosásnak lehet nevezni”,4 — írja később. Nietzsche-től megtanulja, hogy mindennemű eszmét eleve gyanúsnak tartson, és hogy miként nyúljon vissza „az emberre, aki az eszmét önmaga fedezésére kivetítette”5. Mert csak ami ezt a próbát kiállja, mélitó rá, hogy fennmaradjon. Kierkegaard válság-koncepciója legalább ilyen perdöntő hatással van rá. Mint írja: „... húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaard-nak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkodás, nincs vallás, ami van, romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pseudos-t, vagyis az első hazugságot ... Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott vető kérdéseivel magára maradt ember a másikon. A harmincas évek közepén leltárt készít, számba veszi a kor válságirodalmát, bibliográfiát állít össze és tanulmányt ír róla (Világválság, 1937). A kutatást krizeo- lógiának nevezi el. Ami megdöbbenti, hogy a művek, amelyek a modern világ kínálta lehetőségek keretein belül maradnak, a válság gócát merőben esetleges és provizórikus pontokon jelölik ki, és a valódi okokra még csak kérdésük sincs. Csupa magas elmélet és rendszer, világnézet, ideológia és izmus, amely azonban az egzisztenciális gyökerekig nem hatol le, sőt azokat inkább elfedi és elleplezi. Lenyűgözően magas mentális és tudományos készültség az egyik oldalon, és a végső és alapvető kérdéseivel magára maradt ember a másikon, A következményeket nem nehéz levonni: a merő történeti időben megoldás nincs. „Minden válság egy előbbire mutat vissza, végül elvész a kezdetek kezdete előtt, valamely sötét pontban. A korrupt életrend legelső oka annak az eseménynek következménye, amelyet vallásos terminológiával eredendő bűnnek neveznek, de amely egyáltalán nem vallásos természetű, hanem ontológiai esemény, vagyis valami, ami a létezésben következett be, az ember által elkövetett rontás és romlás. A történeti ember létezésének tisztázása és megértése szempontjából semminek sincs döntőbb jelentősége, mint a belátásnak, hogy önmagában a bűnről való tudatot ébren tartsa. Ez az emberi egzisztencia valódiságának elemi feltétele. Gondolkodás 875
