Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
zárva, egymástól elválasztva, egymással hadakozva, egymásba ütközve a töredékek poklában. Első pillantásra szörnyetegek, de mentői elrettentőbb a maszk, annál mélyebb szenvedésről árulkodik — és az, aki szenved bennük, az a felfoghatatlan és semmihez és senkihez sem hasonlítható érzékeny szikra, amelynek el kell rejtőznie (= formát kell öltenie) ahhoz, hogy megmutatkozhassék: a személyiség magja. És valóságos lényünk az, — tanuljuk Simone Weil-től — aki szenved bennünk. Michaux áttetsző foszlányembereit (mert hasonlítsanak azok bár algákra, vagy tengeri polipokra, akár asztrálgomolyagokra, mégiscsak emberek azok) gyakran clown- nak minősíti (Peintures, 1939.). S míg az imént velük imbolyogtunk tér nélküli terükben, most rádöbbenünk, valóban ez a tényleges clown, sokkal inkább, mint Cézanne, Picasso, s a képzőművészet megannyi félbolond bölcs harlequinje, akik ha nem is tartoznak ehhez a világhoz, a másikhoz sem, s ezért akár nevetnek, akár üres közönnyel néznek velünk szembe, a világ (=mindannyiunk) megváltásért vajúdó szenvedésében nem vállalnak közösséget. Szenvedésüket, a melankóliát köny- nyen össze lehet téveszteni azzal a világról való leoldottsággal, amit legtisztábban Eckhart mester élt és fogalmazott meg (Abgeschiedenheit), s aminek rokonát inkább a hindu Shankarában, vagy a kínai Csuang ce-ben ismerjük fel, semmint európai gondolkozóknál — akár a szenteknél. Nem mintha a mi költőinket nem bűvölné el ennek a káprázatvilágnak csodája, de valóban csak káprázatot látnak, s a fátyol eloszlása után nem marad más, mint az üres semmi — legfeljebb a hazárd; nem mintha szentjeink nem ráznák le magukról a „valótlan” világ kísértését, de helyébe marad a még nagyobb káprázat, az üdvgörcs. Böhmén és Eckharton kívül nálunk kevesen jutottak el az érzékelésen túli érzékeléshez, az „értelmet túlhaladó értelemhez”, ahol hirtelen, egy az örökléttel azonos pillanatban felviláglik, hogy az, ami számunkra semmi, valójában a minden, az, ami ennek a káprázatvilágnak számol- hatatlan csodája, valójában a semmi teste: az életszentség. Ezt úgy is mondhatjuk: egy világ van. * A maszkról három lényegeset kell tudni. Egyik: minden maszk lehántása egy másik maszkot hoz napvilágra. A másik: egy bizonyos mértéken túl a maszk levetése istenkísértés. Istenhez sem szabad hozzátapadni, mondja az igaz hívő eretnek Eckhart. A harmadik pedig: a semmibe való zuhanástól (látszólag) a maszkok védenek. Ez az oka, hogy levetésük szenvedés. Kibúvó azonban nincs. A világ szenvedése nem más, mint az identitás nélküli fantomok egymásba ütközése börtönük poklában. A börtön a maszk. A maszk nélküli identitás a szabadság (Hérakleitosz: az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni.) És szenvedés, de merőben más szenvedés egy-egy álarc levetése, egy-egy börtönfaltól való megkönnyebbülés, egy-egy lendület szabad isteni énem irányába, aki valóban vagyok. Mert mágia is kétféle van. Az egyik az, amely által a mínőségtelen abszolút szubjektum („az egy és közös”) mind több és több minőségben határozza meg magát, egyre több burkot ölt magára, hogy megnyilvánuljon az alakban, amelyben elrejtőzik, és a másik, a megkötöző individuális minőségek lebontása, az Egybe való visszatérés szabadsága. Ha Michaux-ról állítottuk, hogy rajzai és akvarelljei clownabbak a képzőművészetből és irodalomból ismert clownoknál, azt jelenti, hogy örökké mozgó figurái nem merevednek valami közöttes állapot melankóliájába, ehelyett a lebontás szenvedő műveletét a végsőkig vállalják. Michaux clownja nem rostokol semmilyen maszk-kelepce csapdájában, s ezzel kinyitja lényét a végső kockázatnak, hogy valóban megsemmisül. Clown volta, szemben a bábmerev harlequin közönyével, a soha meg nem állás, az átváltozás állandósága. Akárha Nietzsche aforizmáit jelenítené meg tollal, ecsettel: „Az ember gazdagabb, mint gondolnék. Testünkben sok személy lehetősége rejlik. Karakternek vélik azt, ami csupán egyik maszkunk ’persona’-jához tartozik. Amint a legtöbb vulkanikus kitörés nem a mélyből, csupán a felszínből származik, hasonlóképpen cselekvéseink sokasága is, az ember ne hagyja magát a zajtól megtéveszteni. A ke865
