Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)

Lorca, találkozva a démonnal, titokzatos erőnek nevezi, „mindenki a hatalmában, és egy filozófus sem fedi fel rejtélyét”. Viszont Novalis egy századdal előbb a jövő költészetéről azt jósolja, hogy az mágia lesz. És valóban, mi más a fehér mágia, mint ördögűzés. Az ördögűzés viszont nem egyéb, mint a maszk megnevezése, s ezzel megsemmisítése. De nem nevezi-e Hamvas Béla is a Karnevált hol a gyarlóság katalógusának, hol démonológiának?

„Valódi lényünk a zárójelben, a parole intérieure-ben, a lelkiismeretben, ahol nem lehet hazudni”; míg az fel nem nyílik, maszkok vagyunk, lárvák. A felnyíláshoz azonban meg kell jelennie az angyalnak, ám jobb, ha a regény szavainál maradunk: „Az angyal életében egyszer mindenkinek megjelenik” — érintésére miért nem hullatjuk le ránkszáradt maszkjainkat? A Karnevál erre így válaszol: „Amikor az ember egyetlen pillanatban... látja, hogy mi az igaz, mit gondol, mit csinál? Megrémül. Mi lesz ha? Az igazság. Elkezd reszketni, és még csak el sem hiszi”. Igen, micsoda kockázat egyetlen igazság zárát felnyitni! Utánaözönlik a többi — az egész. Ránktapadt maszkunk pajzs az igazság ellenében, mert az igazság természete épp az, hogy nincs részigazság, vagy ha látszólag van, az mind egyetlen forrás vize, s ha megered...? De még ez sem kimerítő, jobb így: nincs igazság (ez merő absztrakció lenne) csak igaz ember van. A Karnevált megelőző Ördöngősökben a főőrült Kana- vászné, az igazság megszállottja, a tébolyult Maya, aki saját káprázatában keresi gyökerét. A valóság félelmetes, nemcsak azért, mert tehetetlen kicsinységünkkel szembesít, hanem emberi nagyságunkkal is, amit még kevésbé viselünk. A börtönlakó megszédül a szabadságban. Ahogy egyetlen szikra igazság a teljesség világosságát gyújtja, ugyanúgy minden hazugság a hazugságok (a lárvák) egész láncolatát kénytelen tovább nemzeni — és mindegy, hogy mit mondunk előbb, fétis, maszk, lárva, mánia, rögeszme, örvény, cirkusz, valamennyiben valamennyi, s aláhúzva a végösszeg: katasztrófa.

A Karnevál mint katasztrófa, pontosan fedi az evilág képét, úgy, amint azt Hamvas Béla esszégyűjteményében, a Patmoszban olvassuk: „A világ szó két értelme: a görög kozmosz, ahol az ember él, de nincs otthon”. „A világ olyan, mintha magától érthetődne, még sincs semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni. Nem környezet, nem társadalom, nem állam nem civilizáció, nem korszak,... mindennél rugalmasabb, általánosabb, szilárdabb, idegenebb, ismeretlenebb, félelmetesebb, ellenségesebb”. „Az újszülöttet ott fogadta a küszöbön, ha tudta volna, dehogy is jött volna ide”. (Akár Empedoklész: „Sírtam, amikor az idegen helyet megpillantottam”.) „A világ a hazugság helye. Nem a morál rossz, hanem a morál rossz bázisa. Nem a bűn, hanem az a valami, amiből a bűn keletkezik. A világban minden más, mint ami, és mint aki”. Nem ugyanabból a sebből fakad mindez, amiből Michaux felkiáltása: „On est autrui, n’importe quel autrui — az ember valaki más, bárki más”. És tovább Hamvas Béla: „Amit világnak nevezünk, az olyan lény számára, aki a földön csak mint turista tartózkodik, merő agyrém és nonsens. A világban a logika érvénytelen, sőt a szerves élet törvénye is, de a morál is érvénytelen. A világnak egyetlen logikája van: egyszer elkövettek valamit, és ennek most minden következményét viselni kell”. (Ismét Empedoklész: „a régi bűn...”). „Tudatára ébredni, hogy a világ nem a végleges hely,... aki ezt nem teszi, alámerül az emésztőgödörben. A világ elvesztette otthon jellegét, és az ember itt csak mint megfigyelő tartózkodhat”.

A fenti idézetekből nem az következik, hogy az ember, aki igaz életet akar élni, vonja ki magát a világból; ez, ha már megszületett, amúgy sem lehetséges; továbbá a kivonulás (az elkülönülés) sem egyéb, mint a katasztrófa egyik alakzata. A kivonulás kísérlete nem ment meg a pszeudoegzisztencia kelepcéjétől, tulajdonságaink fétis-szövevényétől, a mániától. Ezeknek példáitól zsibong a Karnevál. Egyetlen lehetőség a maszklabirintusból való szabadulásra: az ember helyezze lényét a válságba (= a kezdeti katasztrófába). Másutt, a Magia szutraban, Az életvezetés fonalában ezt a gondolatot így bontja ki: „A létezés teljessége mindenkiben állandóan esedékes. A létezés közönyt nem tűr, tehát a valóságot egészében el kell ismerni, s jelenti a valóság teljes birtokba vételét”. A birtokbavétel az ontológiai megismerés,

863