Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Empedoklés (esszé)
A gonoszságból kijózanodott (nésteusai kakotétos). Hieratikus személlyé lett (anér periösia eidós), aki emberfölötti tudásával és szellemi erejével tíz emberöltő létét tudta egymagában megvalósítani és a Philia-t nem elvekkel hirdette, hanem a hozzá legközelebb eső ember szolgálatával. Tanácsot ad, gyógyít, jósol, buzdít, tanít, segít, a legfőbb isteni tulajdonságot realizálja és aki meg akarja tudni tőle, annak megmondja, hogy a szegény bolyongó lélek a „gyarlóság és a feledés” e homályából csak úgy szabadulhat meg, ha P,hibát visszateszi eredeti helyére. Csak így tér vissza a lélek is oda, ahonnan lebukott, amikor lebukott, mert hitt az őrjöngő viszálynak. „Boldog, aki az isteni értelem kincsét meghódította, boldogtalan, aki elől a sötét őrületszerű zavar az istenek képét eltakarja”. Sorsának mértékét beteljesítette. Minden tartozását lerótta, visszatért istennőjéhez, akit elhagyott. Életét tökéletesen átvilágította és életét a Moirák orsójáról utolsó araszig legombolyította. Mindent elért, amit akart, mire várjon még? Életének csúcspontján fölment az Etnára és a vulkán kráterébe vetette magát. 9. Különös, hogy valaki, akiben a kérdések kérdése maradéktalan megoldást nyert, sorsát mégis tragikus lépéssel fejezte be. Nem tudta a véget megvárni, mint Buddha, elébe ment. A görög lét alapképlete már Orpheusnál egészen világos és azóta senki világosabbá nem tette, sőt Empedoklés után egyre jobban elhomályosult. Mi ez a képlet? Az Adrasteia-mythos a kékszemű ember vétke. Ez az, amit Orpheus tudott és rajta kívül csak kevesen, Pythagoras és Empedoklés és? Ez az, amit Homéros és nyomában sokan egyre többen gyanútlanul és gondtalanul elkövettek, ez a heródiási vétek, a terméketlen szépség bűne. A görög szobrok bűne, a görög templomoké, a költeményeké, a tragédiáké, a filozófiáké, ez a görög klasszika bűne, az azúr kór, amelyben a görögség elpusztult. És ez szükségképpen minden görög ember tragédiája, Empedoklésé is, mert az egész nép sorsa alól ő sem vonhatta ki magát. A lépés az Etna kráterébe így tárja fel az értelmet, az ő tragédiájában így nyilatkozik meg a görög emberiség végzete. A világ középpontja Erós, mondja Orpheus. Az, aki az elemeket és a lényeket egyben tartja, aki a rendet és a mértéket és az arányt és az összhangot fenntartja. Ha ezt az Erőst a középpontból kiszorítjuk, semmi sincs, ami az egységet megteremtse. Nincs szeretet és úrrá lesz a viszály. Űrrá lesz a khaosz. Orpheus Erősről és Khaoszról beszél. Pythagoras az Egyről és Sokról. Empedoklés Philiáról és Neikosról. Ha Erós az uralmat elveszti, az emberiségben nem a legközelebbi szeretete él, hanem a törvény és az elv és a jog; és a közösség felbomlik és az emberiségben nem a derűs bölcsesség él, hanem a fagyos eszmény. Ahogy a gondolkozásban az ember üressé válik, a természetben a testek vonzásában zavar támad, a művészetben nem a termékeny szépség él, hanem az üres ragyogás. Ez az, amit klasszikának hívnak Homérostól kezdve a költőknél és az építőknél és a szobrászoknál és a gondolkozóknál. A megfagyott szellem, a törvény, a szabály, a mérték, a forma, Erós pedig, ha a mérték elhagyja, értelmetlen mámorrá válik és a világ kettészakad, kegyetlen ész és buja ösztön, megdermedt forma és őrjöngő szenvedély. Nietzsche látta, hogy a görögséget ez a két név határozza meg, Apollón és Dionysos. De azt hitte, hogy minden kristályos apollóni műben, amelyben a 837
