Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Empedoklés (esszé)
6. Empedoklés két költeményt írt, az egyiket a természetről (Peri physeós), a másikat a lélek megtisztulásáról (Katharmoi). Persze nagyabb hibát nem is lehetne elkövetni, mint azt hinni, hogy ez a természet ugyanaz, mint az újkori Európa természete. A physis alkotás, mű, amelynek van szabálya és mértéke és értelme, amelyet szám, súly és mérték szerint alkottak, mindene van, amije ma nincs: szelleme, világossága, derűje, szépsége, játékossága, szeszélye, titka, egyénisége, bubája, örvénye. Az ember ebben a kozmikus műben él kettős élettel, mint teremtett lény, mint mű, de maga is teremtő, az istenek társa. Az ember maga is az isteni szellem megnyilatkozása és a misztériumba beavatott lény. Ezért szörnyű, hogy van ember, aki rangjáról leszédülve úgy él, mintha csupán csak teremtett lény lenne. Ο popoi, o deilon thnéton genos, ó dysanolbon, — jaj boldogtalan 'emberi nem, ó átokkal sújtott szerencsétlenek ! Empedoklés vállalkozik arra, hogy a rangjáról és tudásáról megfeledkezett „gyarlóságtól és feledéstől” elnehezedett emberiség számára, mint mesterétől tanulta, a valóságot fölfedje. Elmondja, hogy milyen elemek alkotják a világot. A Philia és a Neikos hatalma az elemekben éppen olyan hatalmas, mint az emberi lélekben. Széttársulás és az egységbe való visszatérés. Felbomlás és összenövés. Kilégzés és belégzés. Empedoklés a pythagoreus hagyományt tökéletesen ismerte és Pythagoras arithmológiai alapjairól egy lépéssel sem tért le. A világfolyamat ez: az Egység sokasággá bomlik szét és az visszasűrűsödik egységgé. Egy ilyen felbomlás és visszasűrűsödés egy világév. A hinduk kalpa-nak hívják és azt állítják, hogy egy kalpa 4 milliárd 320 millió esztendő. A világritmus a Philia, az egység — tökéletesség — rend — szépség — kiegyenlítődés és a Neikos, a sokaság — zavar — harc — felfordulás között játszódik le. A világ ki és -belélegzik, — anapnei panta kai ekpanei. Növés—fogyás, alvás—ébrenlét, nyugalom—mozgás, hallgatás—beszéd. A világ középpontjából a lelkek kilüktetnek, a világba kiáradnak, megalkotják az elemeket, az elemek az anyagot, az anyag forr, változik, felépül, összedől, megint felépül, a viszály az Egyet mindig jobban felbontja. De a viszály ereje kimerül, a szeretet a forrást elcsendesíti és az összeolvadás megkezdődik. A természet körforgásban kering fel és le, ki és be, ahogy a csillagok keringenek és az évszakok változnak, az ember alszik és felébred, meghal és él, aztán újra meghal, újjászületik és él tovább, hogy meghaljon és éljen. Ugyanazt mondja, mint az Upanishadok és mint Jakob Böjime. 7. A második költemény a Katharmoi, az ember sorsáról beszél. Az ősi állapot ugyanaz, mint az elemeké, a nyugalom és a boldogság az Egységben. A viszály azonban letépi és a körforgásba hajítja. Ha elég éber és istene mellett kitart, üdvéről sohasem szakad le. Ha a „gyarlóság és a feledés” rajta erőt vesz, a valóságról lehull és elkezdődik a káprázat tízezer hórán át itt, ezen az örömtelen helyen. Az egész emberiség sorsának értelme sem más. A létnek egy törvénye van, megmaradsz istened mellett vagy elhagyod és akkor tóvelyegned kell. Az emberiség sorsában az isteni életet aranykornak hívják. Az aranykor király835
