Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása
És csakugyan kertész vagy? Amint látod. Állatokat is nevelek, de csak úgy ia háznak. A legszívesebben növényeket. Azokból készítem az emberi lelkeket. Azt mondom teneked Olfarin Joachim, derekasan viselkedtél. Különösen a főkormányzó palotájában. Becsületedre válik. Szerencséd, hogy jó adag szőlőnedvet tettem beléd. Anélkül már régen elpusztultál volna. Tudod, folytatta az öreg, én nem úgy csinálom a lelkeket, mint az a gyáros. Nem haragszom rá, sokat tudó ember. De. Majd beszélünk még róla. Mikor a lélek összetételével készen vagyok, egy csepp vért eresztek magamból, a lelket abban olvasztom és úgy küldöm a földre. A gyáros azt hiszi, hogy anélkül is lehet. Hát, igaz, lehet. De az ő lelkei! A kertész jót nevetett és ivott a tejből. Felálltak és körülnéztek a kertben. Volt ott mindenféle virág, kék, sárga, piros, fehér, haiovány, erős, illatos, harangos, árnyékot és napot kedvelő. János kertész elmagyarázta a nevüket és tulajdonságaikat. Aztán a házba mentek. Belül is olyan egyszerű volt, mint kívül. Az előszobától jobbra épült a konyha, mellette a kamra és Magdaléna hálófülkéje. Csák éppen aludni, mert itt a déli sárikon egész évben nyár volt és a napot a szabadban töltötték. Balra volt a kertész szobája és a műhely. A középen simára gyalult asztal állott. A fal mellett a polcokon és kicsiny szekrényekben a tégelyek, forralok, mozsarak, mérlegek, különböző színű folyadékokkal telt üvegek voltak. Tiszta és csinos volt minden és Joachim ezt a helyet is megszerette. A kertész szépen faragott szekrénykéhez lépett, kinyitotta és nagy könyvet -emelt ki. Látod, szólt, itt vannak az én embereim. Nincsenek sokan. A főkonmányzó azt hiszi, hogy a sok több, mint a kevés. Nézz ide, jelenleg csak hatvannyolc emberem él, a napokban küldöm el a hatvankilencediket. Már csaknem kész. Ott van. Az egyik polcról kis cseréptégelyt vett le. A tégely fenékén alig nagyobb, mint egy babszem, piros, kicsit még nedves golyócska feküdt. Azért piros, mert a vért már belekevertem. Most száradnia kell. Az ablakba tette. Jó a napra tenni, mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon kedvező hatást gyákorolnak rá. A főkormányzó itt is téved. Láttál ott a házban napfényt? Villany és villany. A szegény lélek egyetlen természetes fénysugarat se k-ap. És aztán? Kérdezte Joachim. Aztán a babszemet beleteszem a parittyába és kihajítom a földre. Az utóbbi időben ez már nehezemre esik. Majd segítesz nekem. Joachim ott maradt az öreg kertésznél és segített neki. A kerti ágyakat gyomlálta, kapálta, magot vetett, virágot szedett, szárított, Magdalénának vizet húzott a kútból, füvet kaszált a tehénnek, moslékot készített a malacnak. Aztán, mikor az öreg elkészült egy-egy lélekkel, ketten együtt fölmentek a kis domíbra. Erről a dombról, éppen úgy, mint a főkormányzó szobájának ablakából, az egész földet be lehetett látni. Még az északi sarkon álló rengeteg palotát is látták fekete cédrusifáival és százezer lépcsőjével. A dombon leültek, az öreg elővette könyvecskéjét, a térképen megmutatta Joachim- naík, hogy a babszemet hová hajítsa. Látod ott az ázsiai pusztaságon azt a sátortábort? No jó, amott balról az ötödik sátor. Ott alszik az a tatár. Én csináltam. Oda hajlítsd. 827
