Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Paradoxon az igazságtalanságról (esszé)
12. Mindig megvolt az a gyanúm, hogy az emberek igen nagy többsége nem rossz, hanem jó, de pathológ módon jó, saját feje szerint, saját külön igazságeszméje szerint, mondjuk így, fixa ideája szerint jó. Az ilyen jóság persze szociális szempontból a semminél is kevesebb. Mert ez a fixa idea-jóság szociálisan nemcsak rossz lehet, hanem lehet egészen rossz is, lehet bűntény is, mint ahogy azt a vezírek és pasák és adószedők és mandarinok esetében a napnál is világosabban láttuk. A probléma tehát nem a jóság, hanem a pa- tholog fixa idea. Elképesztő, hogy az emberek legnagyob része mennyire fél attól, hogy ilyen értelemben jó legyen. Mennyire fél például attól, hogy áldozatot hozzon, fél a segítségtől, az őszinteségtől, a szótartástól, a szolidaritástól. És ugyanakkor milyen magától értetődőnek tartja, ha áldozatot és segítséget megtagad, ha elárul, ha hazudik és félrevezet és pletykázik. Miért tartja oly természetesnek a gazságot és miért tartja természetellenesnek a jóságot? Miért hiszi, hogy akkor erős és félelmetes és ijesztő és hatalmas, ha pimasz és alattomos és durva és kegyetlen és aljas? És miért hiszi, hogy akkor gyenge, ha derék és szavahihető és tisztességes és áldozatkész? Miért jobb gorombának lenni, mint udvariasnak? Megmondom. Azért, mert az emberek, mint Caesar, nem olvassák Sókratést, vagy ha igen, nem értik meg. Azt hiszik, aki az igazságtalanságot elszenvedi, az van alul, aki elköveti, az van felül. Az emberek nagy része ilyen extrém paradoxiában él és ha életével csődbe jut, még csodálkozik. Nincs min csodálkozni. Az igazságtalanságot elszenvedni nem valami nagy öröm, azt nem mondom, de még mindig határtalanul jobb, mint az igazságtalanságot elkövetni. Aki ezt a gondolatot megfordítja, az vegye tudomásul, hogy belépett az embernyúzók közé és vonja le a következményeket. Türelem. Ha goromba ember csapdájába esem, azt gondolom: hogyan kívánhatnám azt, hogy irányomban különb legyen, mint saját maga irányában? A kapzsi, a hazug, az áruló, a hataloméhes, a bornírt emberrel szemben szintén ezt kell tennem. Ördöngősök, akik démonjaiktól sókkal jobban szenvednek, mint én, aki mindössze pillanatnyi érintkezésiben állok velük. Ö igen, nekem könnyű dolgom van, hiszen faképnél hagyhatom őket. De mit tegyenek ők? Sohasem szabadulhatnak önmagüktól! Micsoda végzet! Nem eltaposni őket, hanem segíteni kell rajtuk. Türelem. Az igazságtalanságot elszenvedni, de nem elkövetni, nem elkövetni, soha, soha nem elkövetni. Hajlandó vagyok ezért, hogy igazságban éljek, rosszabbul élni? Többet szenvedni? Mert ez a kérdés. Milyen jó lenne, ha erre a kérdésre azt tudnám mondani, hogy igen, hajlandó vagyok. Nem sok? Tényleg nem sok. Ennyi telik. Nem is pozitívum? Valóban nem az. A pozitív jótól nagyon messze van, az egész mindössze annyi, hogy a hántást igyekszem elviselni, azt pedig, hogy valakit megbántsak, igyekszem elkerülni. A magam részéről úgy vettem észre, hogy a megbántásnak ez az óvatos elkerülése, ha jéghideg is, szociálisan még mindig sokkal magasabbren- dű érték, mint olyan szenvedélyes megnyilatkozás, amellyel valakit, valamely fixa ideás igazság nevében megsértek. Egyáltalán van-e a rosszal szemben más magatartás, mint az, hogy az ember a rosszat elkerüli? Kung-ee azt mondja: Tévedéseket támadni ártalmas. Aki a rosszat támadja, csak erősíti. Az egyetlen módszer ignorálni. Kiéheztetni. Hátha akkor elsorvad és ki tudja, talán el is tűnik. 813
