Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Paradoxon az igazságtalanságról (esszé)
8. A paradoxon teljes theoretikus kiaknázását most nem lennék hajlandó vállalni, bármilyen hálásnak ígérkezzék is, s ebben a percben nem is ez a cél. Any- nyit azonban még meg szeretnék említeni, hogy általában a bűnöket, s így az igazságtalanságokat is végeredményben naivnak tartom. Igen, ez az, amit el óhajtanék mondani, hogy a bűnök milyen elképzelhetetlenül naivak, sőt ostobák, sőt még ennél is több, a bűnök valósággal tévcselekmények, amelyeket mi mindnyájan merő éretlenségből, mondjuk kellő morális gyerekszoba híján, fejletlen és kóros szociálitás következtében követünk el. A bűn abból indul ki, hogy az ember a bűn révén valamely valóságos előnyhöz jut. Micsoda idiotizmus! A szociális bűn abból indul ki, hogy az ember hatalmi előnyhöz jut. Micsoda éretlenség! Mert a bűnt elkövető ugyanakkor nem látja, hogy minden bűn, s így a szociális bűn is, első következményében és azonnal izolál. A bűn az embert a másik embertől eltávolítja, éspedig mint Sókratés halhatatlan megjegyzése alapján felállított paradoxonomban kifejtettem, nem az elnyomott részéről, hanem annak a részéről, aki az igazságtalanságot elkövette. A szociális (hazugság erre kiválóan jó példa. A vezírről tudjuk, hogy jó-, vagy rosszhiszeműsége pontosan lemérhető azon, hogy mennyit hazudik. Azt vettem észre, hogy a történet folyamán a vezírék hatalmukat kivétel nélkül a közérdekből való hazugság követelményére építették fél. Lehet-e közérdekből hazudni? Hogyne lehetne. Mindössze azonban rettenetesen buta. Éppen ezért nem ajánlatos. Nem is célravezető. .Nemhogy nem intelligens, hanem puerilis és azért nem is praktikus. A magam részéről a közérdekből való hazugság módszerét, mint minden szociális és egyéb igazságtalanságot olyan éretlen kamaszságnak tartom, amely tettének következményeivel nincs tisztában. Aki közérdekből hazudik, az tulajdonképpen ellene dolgozik annak, aminek érdekében hazudik. Ha a köz érdekében hazudik, ellene dolgozik a köznek. Ellene dolgozik azért, mert a hazugság bűn, a bűn izolál, az izoláció kiszakít a közösségből és a közösséget destruálja. A közérdekből való hazugság defe- tizmus. Tiszta merő szociális bűntény. Ezért azt hiszem, nem vagyok hajlandó engedni sem Sókratés megjegyzéseiből, sem paradoxonom egyetlen következményéből sem. A bűn eredménye a rossz lelkiismeret, ez a többi embertől elszakít, a szociálitásból kizár és szomorú, bemocskolt, önmagával vívódó, neurotikus magányossá tesz, aki szociálisan használhatatlan, sőt aki úgy jár itt közöttünk, mint bűnökkel fertőzött baktériumtenyészhely és mindenkit, akivel csak szóban, vagy írásiban érintkezik, inficiál. A vezír persze olyan éretlen kamasz, hogy azt hiszi, a báj okai azok, akikkel szemben igazságtalanságot követett el. Tudja, hogy izolálva van, de nem veszi észre, hogy saját maga volt az, aki magát a közösségből kizárta. Elkezd taktikázni, gyűlölködni, intrikálni, erőszakoskodni. Elkezdi gyúrni magában a vezírek örök monológját: Ó, hogy gyűlölöm őket! Mit tegyek, hogy elkerüljem velük szemben az erőszakot? Mit tegyék, hogy ne alkalmazzak velük szemben iszonyú terrort? Meg kell ölnöm őket! Ki kell irtanom őket! Amennyire világtörténeti ismereteim megengedik, meg kell állapítanom, hogy a vezír végül tényleg meg is öli és kiirtja azokat, akik ellen igazságtalanságot követett el. Felbontja a közösséget, destruálja a népet, szétrombolja a szocialitást. Ezért mondtam, hogy a bűn tulajdonképpen naivitás. 810
