Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Sík Csaba: A befejezetlen befejezése (Gulyás Gyula portréi elé)
lizmusában a realizmuson túlit. Bár hűségesen jeleníti meg a modellt, az élő helyett mégis inkább íszellemi alakmására hasonlít, akiivé két utolsó kötetének idá- ális önmagát, önmaga ideáját megteremtő versei színezte emlékeinkben lett. Anyagiból lés anyagtalanból formált portré; .modernsége a klasszikus és az újmódi impresszionizmusok tagadásából fakad, a pillanatnyit a pi liana tszerűt a technikával zárja ki: az anyagot a tömör, belső magból kiindulva építi, a leöntött gipszet viszont kívülről befelé haladva koptatja, csiszolja. Ha buta kritikus szembesíti az agytekervényeibe ivódott közhellyel, összetettsége adta kivételes minősége vész el — a szabálynak, törvénynek, igazságnak vélt frázissal kizárólag a középszer versenyezhet. Gulyás művészete nemcsak több: más; a tegnapiból, amely régibb az ősinél, elvonatkoztatott, vagy a pillanatnyi divat hitelesítette szabállyal szemben hallgat, nem csodálkozom, ha Bánt, a hírlapírót — aki a tízes években is szakállas tréfákat ereget a Műcsarnokról, amely pár éve már nem a hajdani ravatalozó, hanem Közép-Európa egyik legfontosabb képzőművészeti intézménye, ahol otthonra talált Max Bill és Francis Bacon —, idegesítik Gulyás Gyula Jovanovtics reliefjei és Hencze képei között látható szobrai a Műcsarnok első termében. Pedig marokra fogta szegény, amit pop artról, szuperrealizmusról, új hullámról hallott és mégis... Valóban szó eshet itt pop artról, a szuperrealizmusról szintén. Főleg azonban arról, amiről általában nem, miszerint a pop art a történelmi tragédiának bizonyuló fogyasztói társadalomnak korántsem elkötelezett kritikája — mint hittük a hatvanas években —, inkább hivatalos művészete. A megtagadott s felülmúlni igyekezett előd, az absztrakt expresszionizmus addig szublimálta a valóságot, míg át- ugorhatatlanná váltak a korlátok nem-ábrázoló és ábrázoló, kísérletező és a hagyomány értékét elismerő művészet között. Ha a valóság, a valóságos ködbe vész, eltűnik a szemhatárról, mit tehet mást a művész, a jelek jeleiben próbálja meg felfedezni, igyekezvén kétséget támasztani minden szándék iránt, amely az absztrakt esztétikáját tagadja. A pop szétrúgta ugyan a kerítést, s visszaadta az ábrázolás, sőt az elbeszélés létjogát, anélkül azonban, hogy a realista hagyomány örökségét vállalta volna, ugyanis tárgya a testközeli valóság helyett csupán annak apologetikus képe volt. A társadalmi, gazdasági rend jogosan fedezhette fel tehát igazolását benne. A pop kevesebb gondolkodásmódnál, inkább csak megértési kísérlet, annak is korlátozott, hiszen elkövetett mindent, hogy tárgya és önmaga viszonyát legfeljebb félig értse, s rejtélyes félmondatokban adja tudtul. Az amerikai városkép látványait vette szemügyre, tevékenységéből azonban hiányzott az igény, észrevenni, tudtul adni, mi rejlik a látszat mögött. (Kivéve az olyan műveket, mint Kienholz Hordozható háborús emlékműve·, a művészeti piacon azonban a protestálás is eladó.) A pop témája, ideálja az élet célját a fogyasztásban felfedező társadalm jelképe, ia reklám, amellyel a felesleget termelő gazdaság elhiteti, csupán azzal természetesen, akinek biztosítja a túlfogyasztás jogát, hogy a birtoklással megteremtheti önmagát, a személyisége súlyát adó társadalmi szerepet. A popot a csomagolás érdekli, nem az, ami benne, mögötte van. Ember és emberi kapcsolatok helyett az a csalóka fenség ejtette rabul, amely a vásárlás rítusa közben minden vevőnek kijár. A siker rabja lett, amely jótékonyan eltakarja fedezetét, a gazdasági-politikai hierarchiát. Hatása Európaszerte abból a tévedésből fakadt, amely az idealizálást leleplezésnek látta, s a popot az ellenkultúra jelenségeként értelmezte, holott sosem lázadt, s nem is biztatott lázadásra. Nemcsak élt, vissza is élt a XX. századi művészet szinte minden izmusban, irányzatban fellelhető jelenségével: hol a művészit helyezte művészetidegen környezetbe, hol a művészettől távolit illesztette a művészibe, egyre inkább rutinszerűen. A reklám, a kirakat, az utcakép vizuális információit az esztétikai rangjára emelve vitte a vászonra, öntötte bronzba, vagy a művészet szentesítette tárgynak adott helyet a hirdetését utánzó trükkben, elhitetvén, olyan együttállások ezek, amelyekben művész és néző egyaránt otthon érezheti magát. Kisajátítva az ábrázolás eszményét, amely valami eddig nem létezőt tesz hozzá a világ dolgaihoz, 784
