Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kósa László: Néprajz és tudománytörténet (tanulmány)
KÖSA LÁSZLÓ Néprajz és tudománytörténet A magyar néprajz eddigi története során nem tartozott a központi jelentőségű tudományok közé, ám a népi kultúra iránt meg-megújuló figyelem miatt művelődésünk múltja és jelenlegi képe nemcsak nem képzelhető el a néprajz múltjának pontosabb ismerete nélkül, de jószerivel nem is teljesen érthető. Jelenleg azonban a tudománytörténet a magyar néprajznak mostohagyermeke. Nem arról van szó, hogy ne folyna, sőt az utóbbi esztendőkben ne élénkült volna meg az előző korszakok kutatási eredményeinek ágazatokra, intézményekre, személyekre vonatkozó tényszerű számbavétele és értékelése, hanem a néprajztudományt létrehozó, érdeklődését, szemléletét mozgató, tárgyát és módszerét alakító eszméknek, gondolatoknak, elméleteknek a rendszeres történeti tanulmányozását hiányolom. Pontosabban: nem tartom elegendőnek a tudományszak mindenkori szükséges előrelépése alapjául. Noha a kettőt bajos, sőt sok esetben nem szerencsés elválasztani vagy szembeállítani, sarkítva a dolgot, úgy látom, hogy az egyre gyarapodó kutatástörténeti eredmények mellett a tudodmánytörténet le-lemarado- zik.1 Mind a szűkebb szakterületnek, mind más társadalomtudományoknak javára válna, ha a magyar néprajz átfogó tudománytörténetét többször megírnák. Hangsúlyozom, hogy többször, mert ez lehet a legjobb orvosság a hiányokra, ez egészíthetné ki leginkább az óhatatlanul eltérő és egymásnak ellentmondó nézőpontokat. Hiszen talán egyetlen más területen sem áll fenn oly mértékben a gondolati egyoldalúság szándéktalan megvalósulásának, vagy tudatos vállalásának veszélye, mint éppen a tudománytörténeti tanulmányokban. Például Ortutay Gyula és Tálasi István majdnem azonos eszmekörön belül, nem nagy időkülönbséggel, mennyire eltérően jelölték ki a magyar néprajzi tudománytörténet fontos pontjait. Más személyekre és más művekre tették a hangsúlyt. Egy harmadik, teljes ívű összegzés, az első könyvformátumú magyar néprajz-történet, Michael Sozan munkája mindkettőjüktől különböző szempontrendszerrel a mai angolszász antropológia oldaláról közelíti meg tárgyát.2 Mielőtt a központi kérdésekre vonatkozó néhány észrevétellel megkísérlem gyarapítani a magyar néprajzi tudománytörténetre vonatkozó ismereteinket, célszerű az említett három szerző elképzeléseit röviden áttekinteni. Az eddigi összegzések közül ezeket tartom a legteljesebb igényűeknek. Időrendben az első Ortutay Gyula Magyar népismeret (Bp. 1937) című tanulmánya. Ennek tudománytörténeti fejezeteiben megtalálható számos későbbi Ortu- tay-cikk csírája. Sajnálatos, hogy szerzőjük sosem próbálta meg mondandójukat magasabb fokon összegezve újrafogalmazni, hanem megelégedett kötetekbe gyűjtött kiadásukkal.3 Mégis kétségtelen, hogy ezek a különben eltérő műfajú és mélységű írások határozott és összefüggő tudománytörténeti fölfogást tükröznek. Ortutay nézeteit két döntő élmény formálta: az, hogy folklórtanulmányokat folytatott, és az, hogy a falukutatás felől közelített a kérdéshez. A néprajzban a társadalmi érzékenység szükségességét hirdette meg, ezért idézte föl az európai szellemiség szélesebb értelemben vett népismereti érdeklődéséből azokat az áramlatokat, amelyekben eszmei ősökre lelt: a primitívség iránti rajongást a felvilágosodásban, a természetkultuszt, a pietista filantropizmust, majd az evolucionista iskolákat egészen az ellenkező végletig, a funkcionalista etnológiág. Ellenben ma763
