Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások I. (tanulmány)
PAKSY AGNES Kapcsolódások I. HIPOTÉZISVÁZLAT A GÖRÖG TRAGÉDIA SZERKEZETI RITMUSÁNAK VIZSGÁLATÁHOZ . létezik egy pontosabb igazságért való csöndes és állhatatos harc, amely ugyan kívülről úgy néz ki, mintha csőd lenne, de belülről csupa gazdagodást, csupa igazi emberi megpróbáltatást jelent.” Kosa Ferenc Az irodalomtanár alapélménye is része e csöndes és állhatatos harcnak: kétség és öröm közt vívódó küzdelem, hogy eljusson munkája elégséges álapjához: a költői mű esztétikai megismeréséhez. Hiszen <az „sok gondolkodásra ösztönöz anélkül, hogy vele valamilyen határozott gondolat, azaz fogalom egyenértékű lehetne, amit következésképpen semmiféle nyelv teljesen el nem érhet és nem is tehet érthetővé.” (Kant 281) S ha képes is ama „herméneutikai híd” megteremtésére, amelynek az eredménye „sohasem egyszerű fogalmi megértés, hanem maga az élmény- szerűen konstituált értéktelített esztétikai tárgy” (Cs. Gyímesi 121), rendelkezésére áll-e az interpretációhoz nélkülözhetetlen poétikai fogalomrendszer ? A műfajelmélet eredményeit összegző tanulmányok ma is azzál zárják a rendszerező vagy éppen útkereső kísérletek, irányzatok kritikáját, hogy szükség van egy hajlékony, a szinkrónia és a diakrónia elvét szerves egységben érvényesítő poétika kidolgozására. (Szerdahelyi 367—368; Poszlar 300—302) Mind az egyes korok, irányzatok, életművek, mind az egyes művek tipikus formaszerkezeteinek hiteles értése, tárgyszerű elemzése szolgálatában. A műelemzési gyakorlat eléggé általános válságállapota ma sem tűzhet ki korszerűbb feladatot, mint amit már Tolsztoj megfogalmazott: „...olyan emberek kellenek, akik megmutatnák, milyen értelmetlen dolog egyes gondolatokat keresgélni a műalkotásban. Ehelyett elkalauzolják az olvasót a művészet lényegét jelentő összekapcsolódások végtelen labirintusában és ama törvényszerűségek között, amelyek az összekapcsolódások alapjául szolgálnak.” (id. Lotman 20; vö. Balassa) Az alkalmas eszközként használható drámaelméleti fogalomrendszer és elemzési módszer hiányának az irodalomtanári élményéből született e dolgozat témája is. Köszönettel Itartozam azoknak a hallgatóimnak — különösen az Irodalomesztétika TDK (1970—1985. Szombathely, TF) tagjainak, akik munkatársaim voltak egy József Attüa-d szellemiségű esztétikai műhely létrehozásában és megtartásában. Sokféle rendű és rangú közegellenállás súlyosan oxigénihiányos légkörében az ő szigorú szeretetük ösztönzött hatékonyabb megoldások keresésére. A kezdetben homályos kereséseket egymástól térben és időben távoli fényforrások kapcsolódása lassan úttá rendezte, amely egy — feltételezésem szerint — termékenyebb drámaelméleti koncepcióhoz vezetett el. Az a tény, hogy a hazai és a külföldi szakirodalomban egyre gyakrabban merült fel az ismétlődésből levezethető elvont formák problémája (Horváth—Veres), irányította a figyelmemet a szívemhez legközelebb álló műfaj, a „rendkívül ritka virág” (Camus 95) egyetlen — és éppen első — történeti változatának, a klasszikus görög tragédiának a szerkezeti törvényeire. A dolgozat költészetesztétikai alapjait József Attila dinamikus műalkotás-fogalma jelenti, — összhangban mind a tragédia aristotelési, mind pedig a költészet legújabb, elsősorban lotmani értelmezésével. Aristotelés műfajelméleti vázlatát ugyanis lényegi megfelelés kapcsolja össze Lotman kettős: szintagmatikus és 747
