Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)

azt mondta, hogy eztán már nem Lesz szükség titkárokra, majd jó leszek portásnak. Azt mondtam neki, nézze, Dévai úr, nekem az a legjobb hely, ott mindenkivel személyesen találkozom, majd onnan szervezem újjá a pántot. Dévai körülvette magát a magafélékkel, téged csak dísznek vittek be a munkástanácsba, te csak azért kellettél odia, hogy neve legyen a gyereknek, hogy elmondhassa, ő nem bántja a Skurczokaf, de engem egy kanál vízben meg tudott volna fojtatni.

— Mégse tette .. .

— Nem hát, ment nem volt rá ideje! Ment mi kommunisták magunkhoz tértünk, felocsúdtunk, visszavertük ezt a mocskos bandát. Éljien a Magyar Kommunista Párt! — mondta jó hangosan és bátran az Öcskös.

— Ha nem bírod az italt, legalább ne kiáltozz — mondta apám. — Amit te éltetsz, az az emeszempé.

— Az ugyanaz! Azok is mi vagyunk! Ahogy te is ugyanaz vagy, ugye Jani- kám?

— Én nem változtattam nevet. Pedig ronda egy nevünk van, nekünk, Skurczoknak.

— Ne káromold apánk nevét, Jani. Rendes magyar ember volt.

— Dehogy volt magyar ember. Lengyel volt, ahogy lengyel volt az anyánk is.

— Most ne lengyelezz nekem itt, ez pánszlávizmus, ezt büntette Horthy rendszere is, bünteti majd a miénk is. Magyarok vagyunk, és kész.

— Persze, azok vagyunk. Csak az apánk, meg az anyánk nem volt az.

Erre is felütöttem a fejem. Hogy is van ez? Nékem lengyel nagyapám és lengyel nagyanyám van? Hisz ez pompás, a lengyelekről eddig vagy jót, vagy semmit sem hallattam, mindenképpen felemelő érzés, hogy kicsit oda is tartozom. Azt persze tudtam, a nagymama esti imáit ismeretlen nyelven mondta el eddig is, de a nyelv hovatartozásáról fogalmam sem volt, zavarban voltam, megkérdezni azért nem mertem, mert attól tartattam, héberül imádkozik. Az osztály lappangó antiszemitizmusa úgy látszik engem is megfertőzött, szálltam magamba, bűntudatosan. De a lengyelség, az egészen más!

Sztaniolgolyómat szétbontottam, ment felfedeztem az asztal alatt egy apró, rozsdásodását épp csak elkezdő acélgolyócskát, egy haszontalan csapágyból szo- tyoghatott ki. A golyót ügyesen becsomagoltam a többrétegű sztaniolhengerbe, s máris készen volt a magam gyártotta keljfeljancsi. A fém asztallap ideális terep lett számára, egyenes volt, de lejtett. Billegett az ezüstruhás baba, fentről lefelé, néha kicsit oldalt húzott, de aztán mindig beállt a saját útjára. Nem volt se komor, se vidám. Egy szerkezet volt, annak is elég egyszerű, nem is én fedeztem fel; az osztályban láttam valakinél, megcsodáltam, és ellestem a készítés tudományát.

— Ugye, ti most veszekedtek? — kérdeztem. — Egy nagyobb és egy kisebb ember eresztette egymásnak a homlokát, az életét, s ez nem völt tréfadolog. Ugyanaz az apjuk, ugyanaz az anyjuk, mégis milyen különbözők! Az Öcskös fiatalabb, de tanultabb, az apám idősebb, becsültebb tapasztaltabb. Szívemnek, persze, kedvesebb.

— Jó kis baba. Hol szerezted? — kérdezte apám. Karján játszottak a roppant izmok, ahogy a sztaniolbába felé nyúlt.

— Én csináltam. Most, az előbb, amíg ti beszélgettetek.

— Látod, Öcskös, ennyi az egész, amit te sohasem fogsz megérteni. Mi itt vitatkozunk, apánkat, anyánkat emlegetjük, közben ez a kölök meg csinált valamit, ami azelőtt nem volt. Hát ez a bajom a politikával, összeugrasztja az embereket, testvért a testvér ellen, felnőttet a gyerek ellen, közben meg észre se veszi, ha elkészül valami... Valami egyszerű dolog, akár egy játék, akár egy gép. Ha kell neki, jön és elveszi. Ez túl egyszerű, ez nekem gyanús.

— Ez olyan kispolgári csökevóny, amit csak tanulás útján lehet elsajátítaná. Már az ellenszerét, legalábbis. Jani, értsd meg, a kizsákmányolást senki se fogja magától abbahagyni. Még a te kedvedért se. Ez harc, és a harcban az erősebb fog győzni. És mi vagyunk az erősebbek, ez nekem a meggyőződésem. A világot meg kell változtatni.

734