Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Lengyel Balázs: A szerénység gazdagsága. Kritikák Károlyi Amy: A szobrok elindulnak, és Vészi Endre: Hány perc a nyár? c. kötetéről
védelmében című versből emeltem lei egy ilyen átfutó gondolattönmeléket, mely egyben egy magatartás, egy írói módszer önvédelme is. Pedig Károlyi Árnynak nincs szüksége önvédelemre. Kollektívvé vált magánügyei, sebtiben feljegyzett fcon- templációi hathatós költészetté válnak. Hathatóssá, mert a nem szűnő lírai készségnek természetes és érett bölcsesség a forrása. Verse, mint a gyógyvizek, ásványi sókkal és rádiumos hatással telített. A költő ritka szerénysége megindító, de fölösleges. * Vészi Endrét inkább a nemes'tartózkodás jellemzi. Van köze ennek is a szerénységhez. Idegen tőle α költő szerepének felnagyítása, iaz öblös, mikrofonba szánt beszédmód, a nemzet ügyében, a váteszi kinyilatkoztatás, melynek állandó jelenléte a magyar versben a nem magyar olvasó számára, mi tagadás, elég különösnek tetszhet. Kivált a mai magyar költők verseiben. Hisz a világnyelvek költészetében ez a fajta költői magatartás a romantikával jelentkezett, s a romantika elmúltával el is tűnt. De egy kis nép életében, mely már számarányánál fogva .is évszázadok óta fenyegetett helyzetben él, megoldatlan szociális, és más problémák között, köny- nyen hagyománnyá válhat a költők úgynevezett „nemzeti szerepe”, melyet mondjuk a francia költők a huszadik században csak átmenetileg, csák .az ellenállás idejére vállaltak. Nem mintha Vészi Endre nem élte volna meg la konfliktusoknak azt a sorát (nevezzük meg csak ilyen elvontan), amelyet az idetartozás és versírás Kelet- Közép-Európában jelent. Nagyon is megélte — csakhogy az a hangosítást kerülő, minden exhibíoiótól tartózkodó, angolos aláfogalmazás, mely költészetének sajátja és egyben kvalitás-tényezője, meggátolja — rokon mód, mint kortársánál, Radnótinál — a róla való beszédet. A szűkszavú versbeli megfogalmazásokat az alábbiakban egészítem ki az életrajzzal. Ha Vészi azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom, íme iaz eredmény”, akkor ehhez az életrajzból, többék között, ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan .ledőlt mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek... Négy társammal a bokrokban lemaradtunk ... De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak, és ’44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolc- vanadmagammal egy vagonban utolsónak .szánt utamra .szállítottak.” Ha azt írja a versben: „testvértelen egy ifjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „...elvégezvén a .negyedik polgárit... biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták ... A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak ... Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé... Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra. A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” Ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany, Ady, József — világa nyitva — leltározás miatt a .lélek nyitva — ó nyelv örök hazám! menlevelem — szót értek én — az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „h.a felidézem .a szülőházi udvart, .a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül égy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött... De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is: „Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt·«, és átküldte az Attila utcából (a lakásából) a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt életem legfénylőbb pillanata.” Az ősök, a hazát adó „befogadók” közül Vészi számára tán József Attila a leghangsúlyosabb. Nem hiába írta róla egyik előző kötetében: „Szappanfőző volt az 683
