Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)

Válasz: Igen, kevesebb félelemre. Túl sok az indokolatlan félelem a mai irodalmi lelkületben. Egy régi és sokféleképpen manipulált beidegződés szerint az új jelenségekkel szemben mindig erős félelem jelentkezik, ami gyakran csap át agresszív elutasításba. A félelem az újjal szemben természetes, atavisztikus emberi érzés, hiszen ami teljesen új az ember számára, arról még nem tudhatja, jót hoz-e rá vagy rosszat. Ennyiben az óvatosság természetes magatartás. Csakhogy a természetes pszichében, egy egészséges emberben a tartózkodáshoz az atavisztikus kíváncsiság is párosul: mégis mi ez, és hátha rejlik benne valami jó az én számomra is? Nos, ez utóbbi reakció-rész nem jellemzi mai irodalmi közéletünket. Az újat mindig inkább gyanakvás fogadja, s az a hiedelem — ezt a manipuláció nem éppen oszlatja —, hogy az „új” a „régi” helyére tör, kiszorítja. Tehát a közérzület azon az előfeltevésen alapszik, hogy egyszerre csak egy fő-konglomerátum fér el a porondon, a többi, ha jelentkezik, csak ennek kiszorításával juthat térhez. Mechanikus gondolkodás ez, és nem is igaz. Bizonyos kiszorítás természetesen mindig van — általában éppen az újat igyekeznek kiszorítani —, de ez nem az irányok és minőségek gazdagságát érinti, hanem az alacsony színvonalat. Régi tapasztalat, hogy ahol színvonalas modern vagy éppen avantgarde kultúra létezett-létezik, a konzervatív irodalom is magasabb szinten fut. Versenyeznek. Tény, hogy az epigonizmusra nézve ez hátrányos. Mit mond ugyanis az epigon: micsoda új, értelmetlen divat ez? Nem ez „az igazi” magyar irodalom, „az igazi” magyar irodalom útja ez és ez, én is ezt követem stb. Mit mond ezzel szemben a minőségi ember: inkább egy jó ellenfelet, mint tíz epigont. Más kérdés, hogy — és ez a tekintélyelvű struktúrából s a kultúra tiszteletelvű beállítódásából együttesen adódik — nálunk sajnos túl erős a hagyománya az epigonok gyűjtésének az ellenféllel szemben, sokan a mennyiségben jobban érzik az erőt, mintsem a minőségben. Ez a beidegződés is abból ered, hogy a kultúrának állandóan a hiányzó politikai képviselet súlyával kell küzdenie. Ezért „az igazi” ideológiával és társadalomalakító hatalommal szemben vagy mellett a kultúra uralkodó része is hajlamos „az igazi” nemzeti identitás képviselőjének tételezni magát,

és ezzel besétál a csapdába, miszerint van „az igazi”, amivel., szemben a más „nem igazi”. Ez persze így kissé modellszerű és elnagyolt

helyzetkép, mert természetesen ezen az uralkodó mentalitáson belül is jelentős szóródás van, és sokan vannak, akiket nem ez a gondolkodás jellemez — bár a primer reakció szintjén közülük is nem egy hajlamos így viszonyulni a dolgokhoz. Nem gondolkodik eleget és időben az irodalom.

Kérdés: Ha jól értem, itt is az érzületi viszonyulás túlsúlyára gondolsz, az érzelmi kapcsolódást nem kizáró, de mindenképpen racionális és szellemi viszonyulással szemben.

Vdilasz: A pusztán érzületi reakció mindig félrevisz a valódi problémák konfrontá- lásától, és erősen csökkenti a tolerancia szintjét. Az irodalom — és különben minden értelmiségi — számára evidencia kellene, hogy legyen a folyamatos gondolkodás, a permanens szellemi jelenlét, a jelenségek és megítélhetőségük sokoldalú mérlegelése. Mi ez a dolog? mi a helyiértéke? milyen a szerkezete? milyen funkciót tölt be? jogos-e, kellően megalapozott-e ez a benyomásom róla? lehet, hogy másképp van? és a kérdéseket lehetne folytatni. Mindaddig, amíg nem a toleráns, szuverén, elvonatkoztatásra és áttekintésre képes, a dolog természetéhez mérten higgadt gondolkodás válik irányadóvá és dominánssá az irodalomban és a mértékadó irodalomfelfogásban, addig könnyen megeshet, hogy az irodalmi szféra képviselői, alanyai egymás, és így maguk ellen dolgoznak, könnyen manipulálhatóvá válnak stb., nem beszélve arról a társadalmi és történelmi mértékű kárról, amelyét így a kultúrának okoznak, gátolva, torzítva fejlődését, vagy legalábbis hozzájárulva ahhoz, alkalmat adva a fejlődés gátolására és torzulására.

Kérdés: Egy ilyen beszélgetés keretében természetesen mindig a leegyszerűsítés veszélyével és a moöellállítás nehézségével számol az ember. Ezt csak a további vita, az újra-átgondolás, a párbeszéd stb. pontosíthatja. De térjünk vissza az értékszemlélet kérdéséhez. Képes-e a jelenlegi irodalmi intézményi struktúra segíteni ezeken a gondokon?

56