Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Rendben van, — mondta Dutout, — most beszéljen a részletkérdésekről, azokról a sürgős problémákról, amelyek mostanában az egész világot foglalkoztatják: állástalanság, a termelés, a munkaidő racionalizálása, álláshalmozás, a születéseket megközelítő, vagy éppen felülmúló halálozási kvóta, a kisbirtokot fojtogató nagybirtok, eladósodott birtokos és kereskedő osztály, tébécé, egészségtelen építkezés, a fiatalság morális elzüllése a munkátlanság következtében, választási reformok, a parlamentarizmus válsága, progresszív adó bevezetése, tanyai iskoláztatás, az egyetemi és középiskolai tanterv reformálása, gyermekvédelem, válás, törvénytelen gyerekek, elvetélés, magtalanítás, szexuális mizéria, problémák óceánja... Szóval... — Igen, igaz. .. Mi is tudunk ezekről a problémákról, csakhogy. . . — Csakhogy? — Csakhogy az egyes kérdésekkel külön-külön foglalkozni nem gazdaságos eljárás. Elképzelheti, mennyi időt venne igénybe. Ehelyett iparkodunk valami olyan általános megoldást találni, amelynek alkalmazásával az összes részletproblémák automatikusan megoldódnak. És itt következik az ön szerepe! Dutout megilletődötten hőkölt vissza s meglepetten dadogta, hogy miképpen? — Figyeljen, ahogy csak a fűmön paraszt tud! Ha ön dicséri a kormány eredményeit, megkapják a kölcsönt. Ellenben, ha megírja az igazságot, ha megmutatja a világnak a nyomort, a reménytelenséget, ia szenvedéseket, amelyeket kormányzásunk eredményezett, megbuknak, jövünk mi, a külföld bizalommal van irántunk, kölcsönt szerzünk, s egy év múlva senki emberfia nem fog emlékezni a mai problémákra. Ez az ön szerepe. A kormány minden eszközt föl fog használni, hogy megtévessze, ki fogják találni magának, ami jólét csak található ebben az országban, tehát ügyeljen s nézzen a dolgok fenekére, ahogy csak a fűmön paraszt tud! Ne engedje... Dániel háromszor kiegyenesítette mutatóujját, s háromszor görbítette vissza. Nem merte megnyomni a csengő gombját. Csak negyedszerre. Szeretett volna hall- gatódzni, de az előszoba elnyelte a hangokat. — Bújjon az ágy alá! — rendelkezett Hildebrand, amikor la csengő kotkodácsol- ni kezdett. Döngő léptekkel indult ajtót nyitni. — Parancsol? — kérdezte megvesztegetőn, miközben előre tessékelte Dánielt. Ezer kilométerekről látszott, hogy komoly bajban van. A szék végére ült s kezét tördelte. — Diszkrét természetű ügyben keresem. . . Eltelt tíz perc, amikor folytatta: — Számíthatok rá, hogy amit mondok, köztünk marad? — Természetesen. — A kormány. . . a kormány. . . — legyintett, — méltóztatik érteni? Hildebrand bólintott. Dániel elpirult, mégis kibökte. — Négy különböző politikai fölfogású kormányt szolgáltam. . . Mint bizalmi ember. — Fölajánlja szolgálatait, ha mi alakítunk kormányt? — Szóval igen... Hát számíthat rám. Amiért most jött s nem később. Maga meggyőződés nélküli, félmű- velt, bizonyos mértékig aljas és szolgalelkű. Ilyen emberekre szükség van, az ilyen embereket meg kell becsülni. Hálásan, szinte megilletődötten rebegett köszönetét. Vigasztalan magánügyeiről, kornyadozó egészségéről mesélt, előrántotta óráját, fölkiáltott, hogy neki föltétlenül be kell vennie egy tablettát s alázatosan vízért könyörgött. Hildebrand kiment vízért. Akkor fölugrott, benyitott a fürdőszobába, a szekrénybe, a függöny mögé, épp az ágy alá akart bakémilelni. . . De jött Hildebrand a pohár vízzel. A vizet lenyelte, a tablettával együtt. Nemsokára nagy hálálkodások közt elbúcsúzott. — Idehallgasson, mi történt — diadalmaskodott Hildebrand — Dániel állást kér tőlem!. . . Tőlem! Tőlem!. . . Hát így állnak a dolgok. Mit szól hozzá? — Azt, hogy ha egy pillanattal később hozza a vizet, fölfedez. — Mit mond? — kérdezte egészen elhűlve. Aztán kibuggyant belőle a méreg, 610
