Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Láng Gusztáv: Meghalt-e a romantika? Olvasónapló Cseres Tibor: Foksányi szorosáról

sával, hogy a „fenti” régióban csakugyan történelem zajlik, vagy csupán annak látszata?

Domahidy Ákost az író felruházza a romantikus tettvágy, a történelmi dimenzió jú élet utáni sóvárgás belső minőségével, melyet épp oly önmagát is megtévesztően takar a diplomata-frakk, mint annak idején Baradlay Ödönét. Már Szve- tozár holttestének kiváltása ilyen cselekvő gesztus, de egyelőre a magán-emberség megnyilatkozásaként; titkos megbízatása a törökországi magyar légió felállítására sem csak az engedelmes külügyi tisztviselőnek szól, hanem olyan embernek, aki „a magyar kormány helyett és a magyar nép nevében” képes cselekedni, a „székely puccsban” részvétele közben pedig e cselekvésvágy erkölcsi indítékai is megfogalmazódnak: „S ki tudja, mikor lesz, s desz-e még az ő élőtökben alkalom a maguk kipróbálására” — írja a hadba szólított, majd elbocsátott székely önkéntesekről az elbeszélő. Majd önmagáról: „Saját tűzkeresztségemre gondoltam, a szisztovói vérfürdőre és elkerülhetetlen megfutamodásunikra. Vajon nem lenne szükségem nekem is egy győzelmes előretörésre, s életemnek olyan fegyveres emlékére, amelyben magamat tántoríthatatlannak tudtam, s akár vérem hullásáról is beszámolhatok, ha másnak, utódaimnak nem is, legalább maradék önbecsülésemnek.” Romantikus ez a cselekvés- és áldozatvágy, mert belső késztetés sugallja, a személyiség integritásának önvédelme, nem pedig a valóság esély-kínálatából következő igazi célok. Nem önkényes tehát a párhuzam Domahidy Ákos és a legidősebb Ba- radlay-fiú között; a Foksányi szorosban gyakran esik szó 1848-ról, s a 48-as magyar emigráció — Klapka személy szerinti és Kossuth hivatkozásokban történő szerepeltetésével — mindvégig jelen van a regényben, a befejező bonyodalomban pedig szinte kizárólag a 48—49-ben harcedzett, volt székely ,honvédekre épül a „foksányi kaland” terve. A ’két regényhős között azonban jelentős különbség, hogy akkor a belső késztetés, a „sors, nyiss nekem tért” pátosza nemzetnyi közösség vágyálmát fejezte ki; a Banadlay-fiúk nem „helyette” és „nevében”, hanem általa váltak hősökké, ahogy a máglya csak tápláló fahasábok fölött loboghat — de lángra lobbanhat-e a már csak hamuban senyvedő parázs? „S nem szólok népem — a magyarhoz, / Tán meg sem ismerné szavam”, írta, Domahidy Ákossal egyidőben s azonos tárgyról Arany, bizonyságául annak, hogy a cselekvés álma a legnagyobbakat is megkísértette („Ha volna költő — volna ő még, / Kit vágyunk holtan is keres”, áhítja Arany Petőfi gyújtó-énekét), de ez érzés mellett ott a rezignáció:

„Tán meg sem ismerné szavam”, mert .......én lantom bágyadt idegjét / Addig fes

zítni nem merem”. Gyávább volt Arany iDomahidy Ákosnál? Inkább Babits emlegette „erkölcsi érzékenységére” hivatkozhatunk; a romantikus ihazafiságot már csak „magánemberként” vállalhatja i(„Szabad, egy még érző tetemnek / Sírig szeretni a honát”), de nem a nemzet nevében, mely „közérzületként” nem képes erre többé. A romantikus patriotizmus feltételezi — máglyaláng a fahasábokét — a romantikus .nemzettudat létét, ez utóbbi nélkül iaz előbbi csak a tetszhalott látszat- érzékenysége. (S talán nem véletlenül előlegezi épp ez a ,/hazafias oxymoron” Ady magyarság-képétől és ^tudatától alighanem elválaszthatatlan — élőhalottság-motí- vumát.)

Domahidy Ákos ilyen „élő .teteméként” végzi be magyarság-mentő útját. Ha ez utat a valóságos 'történelem tájaiba helyezzük, regénybeli énje „tetemmé” dermedésének oka nyilvánvaló: a hajdani romantikus nemzettudat a nemzetté válás folyamatának tükre volt, s 'egyéni változatban a patriótaként önmagát a történelemben kiteljesítő ember erkölcstan! indítéka. Az államként 'intézményesült nemzet azonban már nem kiteljesítést és kiteljesedést követel tagjaitól, hanem megőrzést és alkalmazkodást; hatalmi érdekek szövevényébe ágyazódva a nemzeti érdek maga is hatalmi érdekeltséggé válik — mert a már létrejött nemzet megmaradása külső érdekek elhárítását követeli. Nem a Monarchia hódító terveinek igazolása ez, hanem egy történelmi folyamat tudomásul vétele, mely épp objektivitásában nem írható le erkölcsi kategóriákkal — erkölcs és nemzet rokonulását a megvalósulást utópisztikusán tételező romantikus .nemzetólom közös szubjektivitása tette csak lehetővé. Mert mi lett volna, ha a Habsburg-ház trónfosztását nem kö597