Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Láng Gusztáv: Meghalt-e a romantika? Olvasónapló Cseres Tibor: Foksányi szorosáról
LÁNG GUSZTÁV Meghalt-e a romantika? OLVASÓNAPLÓ 1. Az újabb magyar regény a kísérletezés bűvkörében él. Kíméletlen kézzel szaggatja a történetmondás régi formáihoz fűző szálakat; azokat is, melyeik saját nyelvi és fabulisztikus hagyományaihoz, a magyar próza történelmi tegnapjához köthetnék. Ami korántsem jelenti persze, hogy e kísérletek előzmény teleinek; elődökre találnak egyrészt a világirodalom elszánt formabontóiban és -teremrtődben, ahogyan a magyar művelődés, hia megújulásra szorította laz idő, eddig is gyakran töltötte be idegen mintákkal a friss építményeit beomdással fenyegető hagyomány-űröket; másrészt — e minták és saját teljesítmények fényében — új megvilágításba helyezik a miagyar próza azon jelenségeit, melyek ez „importált” értékkel többé-kevésbé egy- ívásúak, s eddig közönség és kritika megbecsülésének peremvidékén tengődtek. A hagyomány így átrendezett rangsorában számos régebbi életmű leértékelődött, de talán egyik sem annyira, mint Jókaié; gyermeteg lelkek gond- és gondolatűző olvasmányának számít, s nemcsak — nem is elsősorban — formája múlt századisága miatt, hanem mert a kiábrándulás serkentette kísérletek eszmény-tételező világképével, a benne metafizikai erőtérként érvényesülő „erkölcsi világrenddel” tudnak legkevésbé mit kezdeni. Ezért ha figyelemre méltatják, legfeljebb az ironikus megsemmisítés tárgyaként. Annál érdekesebb, hogy Cseres Tibor utolsó regénye, a Foksányi szoros (szinte kesztyűdobó gesztussal) Jókai elbeszélő módszereiből és szemléletéből indul ki. Legalábbis úgy tűnhet annak, akit ifjúkorában — még ha némileg pedagógiai kor- divatként is — Jókai kapatott a regényre, s ha ma talán az érettebb ízlés válogató józanságával gondol is vissza olvasóvá avató szenvedélye gerjesztőire, iaz igazság- osztó mese örömére, nagy hősökkel azonosuló képzelete mákonyos álmaira, nem tagadhatja, hogy ez a józanulás meg is fosztotta valamitől. Nem az ábrándozás ka- maszos készségétől; abból előbb-utóbb mindenkit kigyógyítanak a szürke férfigondok. Hanem az epika ősi örömétől — hiszen ,az elbeszélés Homérosz óta arról akarta meggyőzni az embert, hogy nagy és valamiképpen közös értékek letéteményese; hogy ezek laz értékek az epikus hős halandó lényében testet öltve laz eszmény megvalósulásával 'biztatnák; hogy ez az (eszmény saját lehetséges létünk távlata, s a „lehetsz, ami vagy” reményével kecsegtet. A modern kísérletező regény „Jókai-el- lenessége” valójában ennék .az önmegvalósítás-mítosznak laz elutasítása; a töredék-lét valóságából kiindulva el a „.nem lehetsz, ami vagy” s a ,41am vagy, ami lehetsz” tételéhez. Ami nemcsak érett belátás, hanem frusztrációnk tudomásulvétele is, ez pedig nemcsak laz átlagolvasót ingerelheti tiltakozásra, hanem a Cseres Tibor formátumú írót is. Mondhatnék persze, hogy bizonyos kalandregény-elemek az olvasóban (ifjúkori Jókai-rajongása miatt) szinte axiomatikus téveszmeként társulnak a nagy romantikus nevéhez. S hogy iá Foksányi szoros inkább sorolható a fiktív emlékirat egyre divatosabb — és éppen Cseres Tibor tollán rangosait — műfajába (amint a kritika .élt is e besorolás lehetőségével). Domahidy Ákos azonban, a regény főszereplője és (első személyű narrátora (ha úgy .tetszik; „emlékírója”) nem emlékiratot ír. Az emlékiratnak ugyanis mindig címzettje van, még annak is, melyet a nyilvánosság legkisebb reménye nélkül (afféle történelmi palackpostaként) vetett papírra szerzője; e címzett általános (értelemben az utókor, de e határozatlan idejű „közönségen” belül általában egy meghatározott, .a szerző személyével ismerős tár593
