Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Fodor István: Az "erdőn túli ország" históriája. Erdély története három kötetben

A magyarság korai erdélyi megtelepedését azonban nem csupán a temetők, hanem a X—XII. századi falu településeik is igazolják. A szerző teljesen megalapozottan tekinti az Árpád-kori magyar edényművesség sajátos termékeinek, s így zömmel „etnikumjelzőnek” is a szabadtűzön használt cserépüstöket. Ezt az edényfajtát a honfoglalók elődei már Levédiában és Eteleközben is ismerték, s itt is a megtelepülő egykori nomádok jellegzetes főzőedénye volt.

E gazdasági átalakulással együttjáró ikülterjesebb életmód velejárója ez az edényfajta. Laza szerkezetű Árpád-kori falvaink leggyakoribb edényfélesége, s a korszak végén, a rendezett utcás falvak kialakulásakor szorul ki a használatból. (Abban semmiképp nem tudok egyezni a szerzővel, hogy iá cserépüst — mint közös főzőedény — a nagycsaládi szervezet velejárója lenne, mert az üstök közt igen kis méretűek is vannak, másrészt pedig a nagycsaládi szervezet sok vidékünkön jóval túléli az Árpád-kort, a szlavóniai magyaroknál még évszázadunkban is megfigyelhető.) A szerző által összegyűjtött újabb cserépüst-lelőhelyek a magyar kutatás régi véleményét erősítik meg újólag: a még nomád hagyományokat is őrző földművelőállattartó magyarság alföldi és lankás-dombos területeken llévő egykori falutelepü- lésének helyét jelzi előfordulása. ‘Nem véletlen, hogy lelőhelytérképük pontosan kirajzolja a magyarság életmódjának leginkább megfelelő erdélyi folyóvölgyeket és dombvidékeket, valamint az Alföld keleti peremét (230. p.), szinte pontosan ugyanazon területeket, ahol a temetők is igazolják a X—XI. századi magyar megtelepedést.

Bóna István fejezete a magyar régészettudomány rendkívül nagy nyeresége. Nem csupán nagyvonalú történeti összegzései, hanem a szakirodalmunkban eddig különböző okok miatt iáiig, vagy egyáltalán nem ismert régészeti lelőhelyek és leletek egész légiójának felsorakoztatása, az adatok módszeres kritikai elemzése. Mindez remélhetően nem csak gazdagítja, hanem újabb vizsgálatokra is serkenti szaktudományunkat.

Erdély 896 és 1526 közötti történetét bemutató fejezet Makkal László munkája. Dolgozatának első része az időrendet tekintve egybevág Bóna István fejezetének utolsó részével, csakhogy Makkai László ugyanarról, a honfoglaló és kora Árpádkor! magyarság megtelepedéséről a helynevek és az írott kútfők alapján alkot véleményt. A két szerző eredményei részben egyeznek, néhány fontos kérdésben azonban igen jelentős az álláspontjuk közötti különbség.

Makkai László elsőként Anonymus XIII. század eleji ‘krónikájának a magyar honfoglalásra vonatkozó tudósítását, annak történeti értékét elemzi. A magyar történetírás korábbi megállapítását erősíti meg: Anonymus műve igazából saját korára nézve fontos forrás, s a honfoglalás történetébe a késői kor viszonyait vetíti vissza, megfűszerezve azt néhány költött elemmel. Igaz, műve számos régi hagyományt is megőrzött a homszerzésről, ezek valódi értékét azonban csak más források vallomásainak tükrében ítélhetjük meg. Éppen e forráskritikai vizsgálat szükségességét nem ismeri el a román történetkutatás, s így válnak a nagy Névtelen regényes alakjaiból erdélyi honfoglalás előtti román és szláv fejedelmek.

Ezt követően a szerző a helynevek vallomását 'tárja az olvasó ©lé, amelyek igen fontos forrásai e ikor népességi viszonyaiknak, s összhangban vannak a többi forráscsoport tanúságával. A helynevek közül különösen fontos víznevekről írja a szerző: „A víznevek elemzése tehát megerősíti a régészeti leleteknek azt a tanúságát, hogy a 10. század folyamán Erdélyben megtelepült magyarok mindenütt szlávokat, délkeleten, a Küküllők és az Olt vidékén pedig még egy török nyelvet beszélő nép- töredéket is találtak.” (251. p.)

Makkai László — Bóna Istvánnal ellentétben — Erdély fokozatos megszállását látja ligazolva. Ügy véli, hogy iá magyarság először az életmódjának leginkább megfelelő Mezőségen telepedett meg, s itt a Zsombor és Ágrnánd nemzetségek tekinthetők ősfoglalókniak. Az írott forrásokból azonban egyértelműen következik, hogy az archaikus motívumai miatt hitelesnek látszó krónikás hagyomány szerint ölték. Az ellentmondást a ‘szerző a következőképp oldja fel: „Felmerül a kérdés, hogy iaz archaikus motívumai miatt hitelesnek látszó krónikás hagyomány szerint Álmos vezette erdélyi honfoglalás után tulajdonképpen mi történt? Az egész hom586