Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Németh László és Trianon. Eretnek esszé a gondolkodóról és a politikusról
szágot magyar kultúrával ellátó Budapest lehetőségei 1937«ben, az 1938-as történelmi, árvíz előtt. Az ellenállás megszervezése: a magyar lélek kimélyítése. Itthon a kiaknázatlan magyarok, Berzsenyi, Kemény, Ady, Európában a modern nyugati szellem helyett a valóban nagy irodalmak, középkori, orosz. 5. A szomszéd népek és Kelet-Európa vállalása. — Egy-egy könyv is kevés lett volna egynek-egynek. Még nagyobb hiba volt, hogy nemcsak sokfélét, de csíra-állapotban is dobtam ki. Egy író már ma biztos lehet valamiben, amit a tolla, legserényebb munkával is, csak évek múlva fog beérni. Én ezeket a bizonyosságokat akartam áttestálni egy más ember tohára. A Kissebbségben írójában a magyar irodalom új hitmása élt. Amit a magyar történelemről az utolsó négy-öt évben írtam, s a következő tízben írhatok, ebben a füzetben benne van. Széchenyi- és Kemény-tanulmányaim, Madách-, Ady-könyvem, a Magyar romantikáról tervbe vett előadásaim (ha megjelennek): utólag fokról fokra tán igazolják a szolidságát. E kapszula-mondatokban azonban, melyek egy-egy megírandó kötetet nyeletnénék le azzal az egyetlen olvasóval, még a jóhiszemű is hazardírozást lát. Ugyanez érvényes a társadalmi képre is. Aztán Vannak dolgok, amelyeknek árt a kimondás. Mintha csak hígításban, szemléletünkben oldva volnának igazak; tömör voltuk elfedné igazságuk. Kétség sem férhet hozzá: hogy »mély és híg magyarság« .ellentéte megvan. Irodalmi életünk úgy szövődik ki, hogy a mélyebb, titokzatosabb, a magyarsághoz közelebb eső tehetségeket nehezebben bírta elviselni, s épp ezért ezekre valami őslényhez illő magány és elhagyatottság tapad. De eZt jobb, ha .csak az író tudja, s szemléletéből derül ki, nem tételéből. A Kisebbségben így tehát az én egész tanulmányírói pályám hibáját nagyítja fel; minthogy eszméim iszáma sokkal több volt, mint amennyit kidolgozni lehet, mindig sokat adtam át gondolatébresztőn s kidolgozatlan. A Kisebbségben — ha mint művet nézzük — ezeket a hibákat megsokszorozza. Ha azonban szenvedéllyel együtt nézzük, a hibák is szépséggé vaínak. Jellegében (ha érdemben nem is) a Hitel-re hasonlít legjobban. Műnek az tán még kuszább, zavarosabb, a szenvedély, mellyel minden gondolatát egyszerre akarja gyors segélyként a közéletbe vetni: persze sokkal monumentálisabb.” (Homályból Homályba 587—589. p.) Milyen kép alakul ki ezekből az idézetekből? Megpróbálom körvonalazni s alapul e művelethez mindig a szövegekben megmutatkozó önarckép szolgál, ehhez egyetlen vonást sem teszek hozzá. Évekkel a Kisebbségben megjelenése után az író végre elszánta magát, hogy.. ■ És itt nem tudom milyen kifejezést használjak, mert a Homályból ■ ■. vett részletre nem illik sem az önkritika, sem a tisztázás, sem a védőbeszéd, sem a vita, sem a vallomás kifejezés. Németh László, ahelyett hogy legalább azokat az észrevételeket cáfolná, amik így vagy úgy tudomására jutottak, átadja magát pillanatnyi hangulatának s ami eszébe jut, papírra veti, minden sora színes, vonzó, magas színvonalú, ámde nem talál célba, következésképpen nem is meggyőző. Miről győzhetne meg ez a rendkívül művelt, tehetséges író, hiszen nem cáfolja a művét ért kifogásokat, kísérletet sem tesz tévedései megmagyarázására, nem ismeri föl a szemére hányt pontatlanságok kétségbevonhatatlan tömegét? Miként is tehetné, hiszen még csak tudomása sincs a műve ellen fölsorakoztatott ellenvetésekről? A magyarázkodás végső kicsengése az, hogy a szerző kitart álláspontja mellett, heroikusán, ám anélkül, hogy ellenfelein diadalmaskodott volna. Vitézül harcol, csakhogy nem tudja kikkel? Pontosan úgy viselkedik, mint ahogy 574
