Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)
és ezért nem is hajlandó befogadni, közlési gyakorlattal párosult kritikai vizsgálat tárgyává tenni az avantgarde-experimentális irodalmat. Kellő kompetencia híján — a kényelmesebb megoldást választva — a felszínesnek vélt vagy súlytalannak ítélt produktumok helyett a jelenség egészét vetik el. Ez akkor is érzékelhető, ha pusztán minőségi kifogásokra hivatkoznak. Ezzel ugyanis könnyű elfedni az ízlésbeli anti- pátiát. Legyünk persze méltányosak: az új irodalmi jelenségek egy nagy része a hagyományosan felfogott irodalom perifériáján, vagy azon is kívül jelentkezik — a vi- zualitás, az akcionalizmus (experimentális színház), az akusztikum, a popularitás terén, ahol is e fórumoknak és képviselőiknek valóban gyér a kompetenciájuk, tehát vagy kritikátlanul zárkóznak el előlük (ez a gyakoribb), vagy kritikátlanul fogadják el (ez a hibás véglet azért ma még a ritkább). Kérdés: De meg lehet-e kívánni irodalmi szerkesztőktől, szakemberektől, hogy, mondjuk, a zene és a képzőművészet területén is érzékenységgel és kompetenciával rendelkezzenek? Válasz: örülök, hogy említed az érzékenységet. Ezt ugyanis meg kell kívánni. Aki nem érzékeny, az ne foglalkozzon kultúrával. Az érzékenység jelen esetben annál is fontosabb, mert nem arról van szó, hogy tisztán zenei és képzőművészeti produktumokkal kell szembenézniük arra felkészült embereknek. A kompetencia ilyen tágasságát valóban nem lehetne megkívánni. Itt éppen arról van szó, amit legelébb fejtegettem: a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének komplex művészi mozgásai az akkor eszmélkedők felfogására, gondolkodására, szemléletére, érzékenységére stb. hatottak, s ennek megvannak a konzekvenciái mai irodalmi tevékenységük alakulásában is. A művészetek konvergenciája egyébként is világjelenség, az ő tevékenységükben pedig társadalmilag-kultúrtörténetileg is indokolt: irodalmi „új ér- zékenység”-ük „új-érzékeny”, de legalábbis érzékeny megítélést kíván. És mi az, amit konkrétan meg lehet kívánni egy literátor embertől? Először is azt, hogy ne hunyja be a szemét az új jelenségek előtt, nézzen szembe velük, olvassa el, hallgassa meg őket, aztán akár el is vetheti. A gyakoribb az — hiszen az előítéletes gondolkodás az általános —, hogy nem ismeri, csak elveti. A másik, amit meg lehet kívánni: a típus-reakciók, a reflexes beidegződések leépítését. Milyen típus-reakciók vannak? Az egyik így szól: „Áááá, ez mind kóklerség.” Aki ezt a csuklómozdulatot alkalmazza, annak soha fogalma nem lesz arról, mi a valódi kóklerség. Más: „Ez nem irodalom.” Ez a magabiztos ítélkezés indokolatlan: az irodalom, a költészet igen komplex fogalom, s hogy mi fér bele, arról lehet vitatkozni, de megfelelő körültekintéssel, hiszen a kategóriák, s amit jelölnek velük, állandó mozgásban vannak. Megint másik ellenvetés (ezt szeretem a legjobban): „Ááá, ezt már rég megcsinálták”; ezt rendszerint megfejelik egy kevés jóltájékozottsággal is: „.. .és mennyivel jobban”. Először: ha megcsináltak is valamit már, bizonyos esetekben (dadaista akciók, hangversenyek, események, futurista színház stb.), csak nagyon nehezen tudható, hogyan csinálták meg, mert ezekről jó esetben leírás maradt fent, azonban ezek is igen nehezen hozzáférhetőek, legalábbis nálunk. Ebből tehát csak az derül ki — ami sajnos nem ritka jelenség —, hogy az illető nem ismeri azt, amire hivatkozik. Másodszor: mindent megcsináltak már. Szonettet is írtak már párszázezret, ha nem pármilliót Európában, mégsem vetjük ezért a szemétre. Kérdés: Gyakran érzékelhető, hogy a kritikát irritálja egy-egy jelenség divattá válása — példaként a vizuális költészetet említed —, az epigonizmus elharapózása. Válasz: Az az érzésem, ez általában azokat irritálja, akik egy másfajta divat epigo- nizmusában szeretnék megtalálni magukat. A divat és az epigonizmus teljesen természetes és örök jelenségei a művészetnek. Aki maga felől figyel a világra, nem pedig a világon keresztül magára, annak számára a divat nem értékmérő se pro, se kontra. Említettem a szonettet: hány epigonja volt Petrarcának, milyen divat volt a szonett a XVI. század költészetében! Azért Petrarca és Michelangelo és Shakespeare 50
